113 éve született Márai Sándor

Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Édesapja dr. Grosschmid Géza, királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke, a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora volt, édesanyja Ratkovszky Margit.
Családjával Kassán élt; számára Kassa maradt az az „örök város”, ami után mindig is vágyódott, különösen emigrációjában.
Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyerek megkapja a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanítóhoz járt, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumába. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913-14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután a családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Pestre a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus Főgimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem jól tűrte, így egy évvel később már újra Kassán tanult. A VII. osztályt két helyen végezte: a Kassai Gimnáziumban és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett, 1917-ben.
Már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szüksége álnévre, hogy a művészi pályaválasztással ne hozzon szégyent a családi névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja.
1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait a jogi karon kezdte, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. Csatlakozott a kommunistákhoz, a „Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának” alapítója lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején újságíróként tevékenykedett.
A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Márai Lipcsében folytatta tanulmányait. Lipcséből Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment, 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több lap állandó munkatársa lett. Írt többek között a Drache, a Simplicissimus és a Frankfurter Zeitung című lapokba.
Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki több mint hat évtizeden át végig hű társa maradt.
Németországban 1923-ig élt.
Lolával 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten. Csak polgári szertartás volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig zsidó vallású volt. Hogy meg tudja védeni feleségét, megkérte, hogy térjen át a római katolikus hitre.
1923-ban Párizsba utaztak, hat évet éltek ott.
1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába.
Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914-1930 című képeskönyvet, amely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát és a háború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be.
1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel.
Még ebben az évben látott napvilágot Műsoron kívül címen megjelent tárcáinak gyűjteményes kötete, amelyet a Csutora követett 1932-ben, ebből a rendes kiadáson kívül 100 kézzel számozott példány készült merített papiroson, a szerző, Márai Sándor és az illusztrátor, Székely-Kovács Olga aláírásával.
Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba.
1934-ben írta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt.
1936-ban Kabala címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg; a műbe elsősorban filozofikus cikkeket válogatott, csakúgy, mint később a Napnyugati őrjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta.
1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját.
1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek meghalt vérzékenységben. Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni.
A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta.
1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket.
Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland című színdarabját, amelynek alapját a Rendelés előtt című novellája képezte. 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban. Ezt a színművét a Magyar Tudományos Akadémia Vojnits-díjjal jutalmazta.

Következő műve a Kassai őrjárat 1941-ben jelent meg. „A háborús felelősség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál.”

Mágia című novelláskötetében ars poeticáját adta közre.
1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Föld epigramma-gyűjteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéje, amely akkoriban nagy port kavart, és ami miatt rengeteg támadás érte.
Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.
December 6-án megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává. Megírta Füves könyvét, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gyűjteményes kötetét, valamint a Sirály című művét is.
A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot és a fővárost. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Itt találkozott először Babócsay Jánoskával, később örökbe fogadott fiával is. A kisfiú ekkor kb. hároméves volt.
Néhány hét után Losoncra mentek, valószínűleg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. A terv sajnos nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” – írta. Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította.
A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdett első naplóját, a Verses könyv első darabjait, majd harmadik színművét, a Varázst is. A bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költöztek, itt laktak egészen 1948 augusztusáig.

Tolnay Klári 1993-ban Mészöly Dezső Lyukasóra című tévéműsorában vallott Márai Sándorhoz fűződő titkos viszonyáról.

A háború által elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta.
Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban.
1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket.
Útjuk előtt Jánoskát örökbe fogadták. Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó végett, de 7 hét után Olaszországban, a campanai Posillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, ami később a Föld! Föld! címen jelent meg.
1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása.
Ez az elveszettség-érzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával.
Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött.
Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt.
Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez.
1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később a ’60-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyből az angyal című versével üzent a magyaroknak.
1957-ben ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. A következő évben jelent meg a Napló 1945-57 az Occidental Press (USA) kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakainak keserveit.
Az 1960-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba.
1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére című regényét, amely 1000 számozott példányban jelent meg New Yorkban. New Yorkban továbbra sem élt szívesen, nem találta önmagát.
1967-ben végrendeletet készített, ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt.
Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le.
A következő években több, történelmi környezetbe ültetett művet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Erősítő a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé.
1972 szeptemberétől negyedévenként felolvasásokat küld a kölni Deutsche Welle nevű rádióba.
1975-ben ellátogatott az Amerikai Egyesült Államokba. Egy évvel később megjelent következő naplója: a Napló 1968-75.
A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató előtt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik művét is bemutassák hazájában.
1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976-83-at.
1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolásával teltek. Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az óceánba szórták hamvait. A csernobili atomkatasztrófa kapcsán élesen bírálta hogy a Glasznoszty ellenére a szovjet vezetés megpróbálta eltussolni, veszélyességét agyonhallgatni. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét is, a híres filmrendezőt. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”
1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott.
A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János, meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel.
1988-ban többen (MTA, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újra kiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.
1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
Márai után három lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel unokáit nem tanították meg magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.
Forrás: wikipedia.org