A Dandy csodálatos ragyogása

Mához 161 évre született Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde, az angolszász, illetve az ír irodalom egyik legnagyobb alakja, akinek a megítélése a halála óta is megosztja a közönséget. Szembement a Viktoriánus kor morális és esztétikai értékítéleteivel, mintegy ellenpontjául szolgálva annak.

Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde 1854. október 16-án született Dublinban, értelmiségi családban. Ennek köszönthetően ő is az intellektusra fókuszáló nevelésben részesült, ami az iskoláiban folytatódott: az otthoni szabadszellemű és sokoldalú taníttatása a Portora Royal School-ban egészült ki, majd a Trinity College fogadta 1871-től 1874-ig. Ekkortól fogva kezdte el feltérképezni az antikvitás kultúráját: elmélyült az ógörög illetve latin irodalmakban, melyek nagy hatást gyakoroltak rá a későbbiekben is.

Ezt követően, 1874-ben felvételt nyert az Oxfordi Egyetemre, melytől fogva elindulhatott a siker útján, ezúttal Angliában: a korábbról megszerzett tudás, és felkészültsége kiemelte őt kortársai közül, s már az egyetemi évei alatt elkezdte kibontakoztatni egyéniségét. A versek, amelyeket ez alatt az idő alatt írt, már díjazásban is részesültek – elismertségre tett szert. Majd Londonba költözött, ahol az akkori társasági élet elengedhetetlen tagja lett: kivált tudásával, az öltözködésével, stílusával. Egy elég erős, könnyen felismerhető imázst épített ki maga köré, mely a műveiben, íráskészségében is megjelenni látszott. Többen használták rá a dandy kifejezést, mely piperkőcöt, pozőrt jelent, amely nem lehetett teljesen alaptalan: feltűnésével sokszor keltett környezetében megrökönyödést, meglepettséget.

1881-ben ismerkedett meg feleségével, Constance Lloyd-dal, egy királyi tanácsos lányával, akivel 1884-ben házasságot kötött. Gyermekei, Cyrill és Vyvyan születésének hatására meseírásba is belekezdett, és olyan nagyszerű művei jöhettek létre ekkortájt, mint például A boldog herceg. Mondhatni, ráérzett az apa szerepére, mely kapcsán csak szélesedett alkotásai sokszínűsége. 1890-ben jelent meg egyedüli regénye, a Dorian Gray arcképe, amely a kor egy dekadens, különc dandy életét mutatja be. Szövege nagy hírnévre tett szert, és megítélése akkor is ellentétes érzéseket váltott ki.

A „családi idillnek” 1891-ben vetett véget ismertsége Lord Alfred Douglas-szel, aki verseivel kereste fel a neves szerzőt. Az ezt követően, köztük kibontakozó homoerotikus szerelem homlokegyenest szembe ment a Viktoriánus kor morális konszenzusával, mely révén bírósági tárgyalás is indult ellene fajtalankodás vádjával. Szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélték, majd 1897-ben szabadult. Ekkor írta meg vallomásait és börtönéveinek viszontagságait taglaló De profundist című művét. Utolsó éveit Párizsban töltötte kvázi száműzetésben – sok lehetősége nem maradhatott az érvényesülésre. Életét agyhártyagyulladás szakította félbe 1900-ban, melyet pontosan nem tudnak meghatározni, hogyan is fertőzhette meg, mindenesetre a felajánlott segítségeket elutasította. Párizsban helyezték örök nyugalomra.

Oscar Wilde mind művészetében, mind imázsában is a Viktoriánus erkölcs és esztétika ellenpontját képezte: megjelenésével, életmódjával, műveinek témájával és Alfred Douglas-hez fűződő viszonyában is az a fajta szabadelvű szemlélet, és az antikvitásban megjelenő életérzés kapcsolódhat, melyet már egészen gyerekkora óta tanult és elsajátított. Amit a saját környezete inkább dekadenciaként és – legfőbbképpen – idegenként élt meg.