„A megbocsátás viszi előbbre a világot” – beszélgetés Kátai Istvánnal

Kátai István erdélyi színművész, aki színészi tevékenysége mellett számos oldaláról megmutatkozik a magyar kulturális életben, úgy Erdélyben, mint Magyarországon: főszerkesztő, előadó, énekes.

Ezúttal a kárpátaljai magyar iskolákba látogat el egy különleges irodalomóra keretében, melynek témája az erdélyi magyar irodalom. A tervezett kárpátaljai útjával kapcsolatos beszélgetésünk érinti az irodalom, a színház, a határon túliság kérdéseit, de az is kiderült, hogy családapaként hogyan vélekedik a gyereknevelésről, és mivel tölti hétköznapjait.

– Úgy alakult az életem, hogy soha nem jártam Kárpátalján, habár Európában elég sok helyen megfordultam, de ez valahogy kimaradt. Talán azért, mert nehézkes az átjárás, de inkább azért, mert az életem nem alakult úgy, hogy dolgom legyen Kárpátalján. De a kárpátaljai médiát követve azt érzékelem, hogy ugyanaz a helyzet körvonalazódik ott is, mint Erdélyben, hogy nagy erővel nyomulnak a politikusok. Az emberek meg az értelmiség szavát nagyon nehéz kihallani ebből a káoszból.

– Nem számítok semmi meglepőre. Gondolom, hogy ugyanaz a kedvesség és ugyanaz a vendégszeretet fog fogadni, mint bárhol a Kárpát-medencében, ha magyarlakta területen jár az ember.

– Tulajdonképpen Erdélyben jöttem rá arra 24-25 évesen, hogy nagyon keveset tudnak az anyaországi diákok az erdélyi magyar irodalomról. Később döbbenten vettem tudomásul, hogy a magyarországi törzsanyag nem követeli meg, hogy határon túli írókkal foglalkozzanak az órákon. Ha dolgom akadt fiatalokkal vagy akár korombeliekkel, akkor mindig szóba került az irodalom, az erdélyiség, a „magyarországiság”, a kárpátaljaiság vagy a szlovákiai magyarság. Az ilyen beszélgetéseken arra jöttem rá, hogy a fiatalok nagyon keveset és nagyon didaktikusan tudnak arról, amiről érdemes lenne tudniuk: Erdélyről, az erdélyi irodalomról, magáról az erdélyi kultúráról.

Annak idején gondolkodtam azon, hogy a bölcsészkar felé veszem az irányt, vagyis tanár leszek. De hát a nyelvi nehézségek miatt nem mertem felvételizni; sem a román nyelvtant, sem az irodalmat nem tudtam olyan szinten, hogy az elég legyen a sikeres felvételihez. Ez nagy problémája a romániai oktatásnak, hogy a román nyelvet nem idegen nyelvként tanítják, ezért nehéz elsajátítani, és borzalmas hátrányba kerülünk emiatt mi, magyarok. Ezért van az, hogy Erdélyben, főleg Székelyföldön nagyon sok gyerek nem tud románul, az érettségin nagy százalékban elbuknak, de a mai napig harcolunk a zászlónkért, a jelképeinkért. Igaz, a zászlólengetéshez nem kell a román nyelv.

Muszáj megtanulni románul, Kárpátalján ukránul, Szlovákiában szlovákul, mert az érvényesülés esélyeit csökkentjük, ha nem beszéljük az adott ország hivatalos nyelvét. Kevesen vagyunk. És fogyunk.

Nincs mit siratni a Nagy Magyarországot, tenni kell, lépni kell – elfogadva azt a helyzetet, hogy a románokkal együtt kell élni, őrizve kultúránkat. Nap mint nap tennünk kell azért, hogy megőrizzük hagyományainkat, épített örökségünket és kultúránk hordozóját – a nyelvet.

Ezt már Kós Károly megfogalmazta a Kiáltó szóban: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni.”

– Nagyon nehéz negyvenöt percben átfogó képet adni az erdélyi magyar irodalomról. A trianoni békeszerződés után ocsúdik az erdélyi magyar értelmiség, innen szeretnék elindulni, bemutatni, hogy milyen buktatók és milyen erőfeszítések árán maradt életben a magyar irodalom egészen napjainkig.

– Most kezdtem beleásni magam, de nem mondhatom azt, hogy az ismerője vagyok, úgyhogy erről nem is akarok sokat beszélni, mert, beismerem, még a tanuló fázisban vagyok. Nagyon kevés az az anyag, amit meg lehet találni az interneten vagy könyvtárakban. A kutakodást az is nehezíti, hogy Kárpátalja a legtöbbet „dobigált” terület, így nehéz a folytonosságot felfedezni, és néha a kárpátaljai írók közt sincs egyetértés, hogy mi számít Kárpátalján irodalomnak. Igazán Nagy Zoltán Mihály munkásságát ismerem.

– Egy kulturális honlapnak vagyok most már csak ügyvezetője, mert a főszerkesztést, enyhítve a rám nehezedő feladatot, átvette a budapesti stáb. Ez egy missziós tevékenység.

A KulturPart.ro négy éve működik, de csak egyetlenegyszer kapott támogatást a Bethlen Alaptól, azonkívül a barátaim és az én pénzemből próbáljuk fenntartani az oldalt, de várjuk, hogy hátha valaki majd érdekesnek találja, és támogatja azt a fajta látásmódot, amelyet mi képviselünk, ahogyan mi próbáljuk népszerűsíteni az erdélyi magyar kultúrát.

– 2009-ben egy elég nagy trauma ért, mikor annak a csapatnak, amivel elindultam Erdélyből, vége lett, egyszerűen kihúzták alólam a társulatot, amelynek a művészeti vezetője voltam.

Én odáig jutottam, hogy már nem nagyon ajánlkozom. Természetesen azt tudom, hogy nem jön ki senki vidéki lakásomba könyörögni, hogy művész úr, jöjjön már, játsszon el egy szerepet, de valahogy nem is látom ebben a helyzetben a helyem. Nagy katyvasz van, szerintem. Úgy Magyarországon, mint Erdélyben. Valami nagyon el lett rontva.

Már rég nem az alkotásról szólnak a dolgok, hanem hogy ki lesz az igazgató, és ki kihez tartozik. Ez Erdélyben egy kicsit másképp van, húsz éve ugyanazok az arcok diktálnak a színházi életben, az igazgatók úgy próbálnak berendezkedni, hogy az „igazgatói székből faragják majd a koporsójukat”, és csinálják a saját dolgaikat, jól, rosszul, és egyre fogy a közönség. A színészek többnyire éhbérért dolgoznak, kiszolgáltatottan, néha megalázva.

– Nem tudom, hogy Kárpátalján mit lehetne tenni. Magyarországon néhány hangadó kultúrember belelovalta magát egy olyan „magyaros” attitűdbe, amely egyszerűen kibírhatatlan és elviselhetetlen, és ezt próbálják rányomni a kárpát-medencei magyarságra. Nem lehet, ez megengedhetetlen. Megengedhetetlen, hogy attól függjön, hogy hol dolgozhatom, hogy milyen a politikai beállítottságom.

Jó irodalom van, és rossz, jó színház van, és rossz, ha valaki politikai nézetei alapján ír, rendez vagy játszik, az egy marha.

Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, jobboldali neveltetést kaptam, amelyben sem nacionalizmus, sem rasszizmus nem keveredett. A cigányoktól két utcára laktunk, iskola után együtt lógtunk az erdőben, persze néha verekedtünk is, a románokkal egy folyóson jártunk iskolába, szünetben együtt fociztunk. A szüleimtől, nagyszüleimtől azt tanultam meg, hogy az együttműködés, a partnerség, a megbocsátás viszi előbbre a világot, és ez a tan a saját életemben is igazolódni látszik.

– Természetesen. Ha van egy olyan társulat, ahol jól érzem magam és egy olyan rendező, aki hív.

– Én otthon érzem magam mindenhol. Az én fejemben egységes a Föld, nincsenek határok. A határokat akkor szoktam észlelni, mikor elkérik a vámvizsgálaton a személyi igazolványomat.

A hétköznapjaimban Kárpátaljára sem, Erdélyre sem, vagy ha Erdélyben vagyok, Magyarországra sem úgy gondolok, hogy ez a határon túl lenne. Az borzalmas, hogy most megyek Kárpátaljára, és útlevelet kell csináltatnom, már el is felejtettem, hogy van a Kárpát-medencében olyan hely, ahova útlevéllel kell menni, és magyarul beszélnek. Ez a helyzet dühít.

– Nincsenek határok, a Föld egységes. Mi, emberek rajzoltuk a térképet, és mi húztuk a határokat rá. Azt gondolom, aki úgy tud élni, hogy fejében a határok eltűnnek, annak boldog és szép jövője lesz.

– Van két gyerekem, egy fiam és egy lányom, mind a kettő a hazának (mosolyog – a szerk.).

– Egy gyerek nagyon figyel, nagyon összpontosít rád, hiszen veled van összezárva, és te vagy az éltetője, te adsz neki enni, te viszed el óvodába, iskolába. Egyetlen ember, vagy kettő, az anyukája és az apukája, akihez ragaszkodik, és ezt a ragaszkodást nem szabad összetéveszteni azzal, hogy te mindenható vagy, és megmondod neki, hogy ő mi legyen, vagy mi ne legyen. Az átadást én csak úgy képzelem el, hogy ha az én életemben és az én cselekedeteimben találnak olyan dolgot, melyet érdemes követni, akkor ám legyen. De ha semmit nem vesznek át abból, amit én képviselek, akkor sincs sértődés, nincs harag, hiszen ők teljesen függetlenek.

– Nem hiszek a nevelési elvekben. Én is mindennap más vagyok, változom. Nem úgy van, hogy fölkelek reggel, és azt mondom, hogy akkor én most nevelek. Én azt gondolom, hogy nekem úgy kell élnem, úgy kell dolgoznom, úgy kell minden reggel fölkelnem, hogy a gyerekeim jól érezzék magukat mellettem. Azt érezzék, hogy igen, érdemes élni, mert az apám is egy fantasztikus ember, nap mint nap jókedve van, hozzám szól normálisan, játszik velem, ha kérdezek, mesél. Akkor van a legnagyobb probléma, mikor a gyereket elkezdjük nevelni, engedelmességre szoktatni, akkor a „nevelés” gürcölés és boldogtalanság. Kell hagyni, hogy a gyerek magától kérdezzen. Most hatéves a lányom, fantasztikus dolgokat tud kérdezni, nagyon szép dolgokat. Nekem nincs más dolgom, csak őszintén válaszolni, és akkor reménykedhetek, hogy felnőttként majd megállja a helyét. Nem kell megtölteni a gyerek fejét sem Jézus Krisztussal, sem Buddhával, sem templommal, sem pápával… Hagyjuk, hogy növekedjen szabadon, mint egy virág.

– De, nagyon hiszek Istenben, az emberek által kitalált vallásokban nem hiszek.

– Nem elképzelem, én csinálom. Nagyon szeretek otthon ülni a családdal. Nagyon szeretek a teraszomon ücsörögni és a kertem bámulni, a gyerekeimmel lenni és jókat főzni. Természetesen szeretek kimozdulni is, emberek közt lenni. De mindig megtalálom azt a pontot, amikor visszavonulok, és otthon ülök. Hál’istennek ezt egy ideje meg tudom tenni, és ettől nagyon boldog vagyok.