A művészet az egyetlen, amit nem érintett az infláció. Interjú Borisz Kuzmával

Létezik egységes kárpátaljai festőiskola? Szükségük van-e a művészeknek a szabadtéri munkára? S vajon miért nincs Kárpátalján kritika? Többek között ezeket a kérdéseket tette fel Bodna Marina, a Zakarpattya munkatársa Borisz Kuzmának, az Ukrán Képzőművészek Szövetsége (UKSZ) elnökének.

– Ma sok alternatív művészeti egyesület működik. Mit jelent egy művész számára az Ukrán Képzőművészek Szövetsége?
– Mindenekelőtt nagyon magas mércét. A bejutáshoz kötelező a felsőfokú végzettség. Persze ha rendkívüli tehetségről van szó, akkor kivételt tehetünk. A tagoknak nemzeti és nemzetközi kiállításokon kell részt venniük. Olyan ez, mintha belépnének egy felsőfokú tanintézménybe, amely aztán továbbtanulásra kötelez. Az utóbbi időben az a tendencia, hogy a tagságot megszerezve a tagok már semmi különöset nem hoznak létre. Ezért kötelezzük a művészeket, különösen a fiatalokat, hogy vegyenek részt a kiállításokon. Gyakran hallhatunk meglehetősen gyenge visszhangot a kárpátaljai művészetről, például a fővárosban is.
Pozitívumnak számít, hogy napjainkban már szinte minden művész rendelkezik saját katalógussal, az állam adott rá támogatást a különböző jubileumok alkalmával. S végül itt a kárpátaljai festők katalógusa, mely iránt nagy az érdeklődés úgy az alkotók, festők, mint a szakértők, művészettörténészek és gyűjtők körében.
Ám az egyesület nem csupán művészek, egyben egyedülálló karakterek tömörülése is, mivel sok, egymástól különböző gondolat létezik, különböző perspektívájú látásmóddal. Igencsak kiélezett viták folynak azzal kapcsolatban, hogy létezik-e egyáltalán kárpátaljai festőiskola, fejlődőfélben van-e, esetleg elvesztette volna a gyökereit? Jót tesz-e neki, ha más típusú iskolák kapcsolódnak hozzá? Fájdalmas problémát jelent a művészettörténészek hiánya. Az utóbbi időben gyakorlatilag nincs kritika, ami önimádathoz vezet a festészetben, s az irigység is jelen van a művészek körében. Ez sok pletykát s rengeteg problémát generál, de ugyanakkor erős stimulánsként hathat a fejlődésükre. Másrészt a társadalom jelenleg oly mértékben ingerült, hogy csak próbálj meg valakit kritizálni, egy egész szélviharnyi érzelmet kapsz válaszul.

– Talán pozitívabb fogadtatás érné az észrevételeket, ha egy kárpátaljai művészi magazin hasábjain jelennének meg?
– Már gondoltunk rá, hogy létrehozunk egy művészeti magazint, mely az egyesületünk, a művészeti múzeum és a művészeti egyetem köré koncentrálódott volna. Ezt az ötletet máig sem vetettük el. Ám megvalósításához anyagi vonzat szükséges, hisz ki kellene fizetni a magazinnal foglalkozó munkatársakat. De az újságra szükség van. Információkat közölhetnénk a kiállításokról, kritikáknak adhatnánk helyet, s tudósítanánk a nemzeti és nemzetközi eseményekről.

– Gyümölcsözőek-e a hosszú távú projektek?
– 25 éven keresztül dolgoztunk együtt a trebišovi (Tőketerebes, Szlovákia – a szerk.) múzeummal. 85 kiállításunk volt ott, amely meglehetősen nagy számnak mondható. De ez az időszak két évvel ezelőtt véget ért. Folyamatban van a Magyarországgal és Romániával való kapcsolatfelvétel. Szomszédok elnevezéssel nemrég egy kiváló projekt indult útjára, amely kiterjedt Ivano-Frankivszk megyére, Kárpátaljára és Bukovinára. Ám sajnos nem ért el Lembergből Ungvárra, mivel leváltották a lembergi kormányzót. Sok ilyen momentum létezik. Az élet gyorsan változik, s változnak a körülmények is, amelyek között élünk.

– Ha az irodalom dolgozószobai tevékenység, akkor a festők sok időt töltenek el a szabadban? Ez a tradíció jelenleg is olyan erősen tartja magát, mint korábban?
– Kárpátalja korábban, mondhatni, a plein-air festészet hazájának számított. Meglehet, hogy ezért alakult ki az a nézet a kárpátaljai festőiskoláról, miszerint színes, kiváló kompozíciós megoldásokkal telített. A plein-air kreatív laboratóriuma a kárpátaljai művészeknek. De az utóbbi négy évben a hatalom nem finanszírozta azt. Manapság csak privát plein-aireket tartanak, amelyeket nem képesek kiterjeszteni a nagyközösségre, ezért azok feladatot sem tölthetnek be.
Maximálisan ki kell használni az ihletet adó őszi időjárást, amikor minden élénk színekben pompázik. Munkácson több ilyen rendezvényt szerveztek. Az egyiket a város építészetének szentelték, a másikat pedig a festői Rahón tartották. Utóbbira szlovák, lengyel, cseh, valamint harkovi és lembergi művészek is összegyűltek. Az ilyen beszélgetéseken keresztül megismerkedhettek a népi és művészeti hagyományokkal.

– Nem jött el még az ideje egy kárpátaljai művészeti szervezet létrehozásának?
– Egyszer már született egy ilyen ötlet, még Vitalij Dvorcin életében. Ez az egyesület egy csoportba gyűjtötte volna a kreatív embereket: zenészeket, festőket, színészeket, írókat. Ezzel a kollektívával szemben nem viszálykodnának az emberek, a szavuk nagy súllyal bírna a város életében. Úgy gondolom, hogy ez az elképzelés a közeljövőben megvalósulhat.

– Nagy problémát okoz a mai kárpátaljai festőknek műhelyeket létesíteni?
– A legtöbb festőnk felszerelt műhellyel rendelkezik. Jelképes összeget kell fizetniük a bérletért: egy hrivnyát négyzetméterenként. Amennyire én tudom, Kijevben horribilis árakat kérnek el egy műhelyért. De természetesen az esetleges javításokat, háztartási problémákat a művészeknek kell megoldaniuk. Például nálunk is felmerült már hasonló probléma. A festőink műhelye egy tetőtéri lakásban van, s a ház lakói antennákat szereltek fel, amivel megsértették a szigetelést. Felvettük a kapcsolatot a városi tanáccsal, de nem oldották meg a problémát, ezért a festők kénytelenek voltak a saját pénzükből megjavítani a károsodást.

– Az utóbbi időben számos, nagy port kavaró festménylopás történt. Mit tesznek annak érdekében, hogy orvosolják a problémát?
– Őszintén szólva az utóbbi idők képrablásai arra késztettek minket, hogy komolyan elgondolkodjunk a tulajdonok védelmén. Ezért már a Jurij Herc halálát követő napon bizottságot alakítottunk, s leírást készítettünk a munkáiról. Ugyanakkor felajánlottuk a művész özvegyének, hogy átmenetileg múzeumban helyezzük el a hagyatékot, annak védelme érdekében, ahol minden feltétel adott volt ehhez.
Egyértelmű, hogy a múzeum nem tud helyet biztosítani a festők valamennyi munkájának, de a legértékesebb kollekciók tárolhatóak lennének itt.
Ezért szeretnénk újra kiharcolni magunknak a Zsupanat-hegyet. Ez egy teljes művészeti komplexum lehetne, amely a turistákat is vonzaná. A Bagolyfészek pincével együtt egy zárt, kész teret alkothatna. A Bagolyfészekben kerámiaműhelyek, kohók működhetnének, hogy az idelátogatók megfigyelhessék az alkotókat munka közben. Az ungváriak családjukkal, gyermekeikkel együtt térhetnének be hozzánk. Egy kávéházat is lehetne működtetni itt, ám ezzel kapcsolatban nem jutottunk megegyezésre a városi hatóságokkal.

– Milyenek a kárpátaljai festészeti iskolák napjainkban?
– Nemrég fájdalmas veszteségek értek bennünket: Vjacseszlav Prihogyko és Jurij Herc is távozott az élők sorából, akik lámpásként világítottak a kárpátaljai művészet egén. Mindketten pótolhatatlanok, s mi csak ezután fogjuk igazán érezni, mennyit is jelentettek számunkra valójában.
A művészet az egyetlen, amit nem érint az infláció. Megpróbál valahogy életben maradni és befolyással bírni az emberi tudatra. A művészeti tanács tagjaiként fellépünk az üzletemberek zsarnokoskodásai ellen, akik megsértik a város hagyományait.
Ami pedig a festészeti iskolát illeti, nem kell illúziókat kergetnünk. Abban az időben kell élnünk, amely a jelent képezi. Vannak, akik a hatvanasokért, az impresszionistákért rajonganak, de mi nem járhatunk kalapban, drága szivarokat szívva. Más időket élünk, s mi is merőben mások vagyunk. Ezért a kárpátaljait nem lehet „befagyasztva” tartani. A hagyományos és a modern festészetet is fejlesztenünk kell, s kölcsönösen gazdagítani azokat. Úgy gondolom, hogy a hagyományos és avantgárd művészetnek együtt, egy időben kell léteznie, konfrontáció nélkül.
A festőknek pedig kiállításokra kell járniuk a fejlődésük érdekében. Legalább olyan központokba, mint Lemberg, Kassa vagy Lemberg… Nálunk jellemző az emberekre az elkényelmesedett városi életforma. De Erdélyi példaként szolgálhat számunkra, aki megjárva Európát, minden megszerzett tudományát hazahozta. Szerencsére vannak olyan kárpátaljai fiatalok is, akik a kijevi, prágai, müncheni művészeti iskolákban végzik tanulmányaikat. Reménykedem abban, hogy nemsokára új, tehetséges fiatalok tűnnek majd fel régiónkban.

A zakarpattya.net.ua nyomán