A művészet az életem – interjú Kopriva Attila festőművésszel

Az elmúlt héten négy kivételes munkácsi festőművész, Iváncsó András, Kopriva Attila, Micska Zoltán és Selevickij Jurij alkotásaiból nyílt tárlat a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Kopriva Attila a főiskola tanára is egyben. A képei és pedagógiai tevékenysége által itthon és külföldön egyaránt elismert alkotót a kiállítás megnyitóján önmagáról, művészetéről és kutatói munkásságáról kérdeztük.

– Hogyan és mikor találkozott a művészettel? Esetleg családi hagyományt folytatott, amikor a képzőművészet mellett döntött?
– A családomban előttem senki sem foglalkozott művészettel, ennek ellenére már kisgyermekkoromtól fogva nagyon szerettem rajzolni. Ötödik osztályos lehettem, amikor egy nyáron minden barátom úttörőtáborba utazott, s én, hogy ne unatkozzam, elkezdtem több figyelmet fordítani a rajzolásra és festésre. Ezután rendszeresebben kezdtem dolgozni, s már kezdett hiányozni a festés. Akkor lassan megértettem, hogy a művészet az életem.

– Mégis kerámia szakon végzett először. Miért?
– A Kárpátaljai Képzőművészeti és Dekoratív Szakközépiskolában nem volt képzőművészeti szakirány. Az iparművészeten belül a kerámia, vasművesség és fafaragás közül hozzám legközelebb a kerámia állt, ezért ezt választottam. Azonban emellett a festészet és rajz mint tantárgy óriási jelentőséggel bírt a szakközépiskolában. Nagy hangsúlyt fektettek rá.

– Kit tart példaképének a kárpátaljai festészet képviselői közül?
– A kárpátaljai művészek közül, mint mindenkinek, számomra is Erdélyi Béla a leginkább domináns festő. Nagy kedvencem még Anton Sepa, aki a második világháború után, 1947-ben, szakközépiskolai képesítés nélkül nyert felvételt a Lembergi Képzőművészeti Főiskolára. Miután elvégezte, visszatért Ungvárra, és a szakközépiskolában tanított sokáig. Tanítványa volt Szemán „Öcsi” Ferenc is, akire máig az egyik legtehetségesebb diákjaként emlékszik.
Az ő munkássága és művészete nagyon megfog, sokat tanulok tőle. Emellett intelligens és érdekes beszélgetőtárs is egyben, Micskó Zoltán révén sokszor találkozom vele.

– Példaképéhez hasonlóan Ön szintén „oktatója” is, nemcsak „alkotója” a művészetnek.
– Igen, a kárpátaljai művészek közül majdnem mindenki tanít is, mert „csak” a művészetből megélni nehéz. Ez jó is, mert az ember a tanítványaitól is sokat tanul. Az ott szerzett tapasztalat segíti a művészeti pályán. Letettem a művészettörténeti előadásokról, hogy több időm legyen formálni az ifjabb művészeket, így az ungvári képzőművészeti főiskolán festészetet tanítok. A beregszászi Rákóczi-főiskolán inkább a kreativitásra fektetek nagyobb hangsúlyt, mivel elég kevés idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy valamilyen művészeti szintet elérjenek a diákok. Azonban vannak tehetséges művészek az itt tanuló leendő pedagógusok között is, akikből idővel művész is válhat.

– Milyen szinten áll jelenleg a kárpátaljai festészet?
– Ezt nehéz megállapítani. Úgy gondolom, a történelem során fog kiderülni, hogy milyen szinten állt a művészet ekkor, vagyis most. Rengeteg tehetséges művész van Kárpátalján, akik különféle stílusokban, irányzatokban dolgoznak, s munkásságukkal magas szintre emelik a kárpátaljai festészetet. Soha nem volt könnyű művésznek lenni. Szerintem minden korban mások a divatrendszerek, az elvárások, fejlődik a kultúra. Változnak maguk az emberek és a nehézségek is. Problémák mindig voltak és lesznek, s szükségesek is ahhoz, hogy a művészet továbbéljen. Problémák nélkül nincs fejlődés, az a bizonyos plusz és mínusz mindig benne kell, hogy legyen.

– Milyen stílusirányzatban, technikai módszerekkel, tematikában fest leginkább?
– Ezt nem alapozom meg. Kedvelem a realista művészetet, táplálkozom a fauvizmusból, az impresszionizmusból, az expresszionizmusból, az absztrakt művészetből. Nehéz bárkit is egy kategóriába beskatulyázni. A színskálámat mindig a természet alapozza meg. A hangulat, a természet, és amit látok benne, amit érzek, alakítja ki a színspektrumot, amellyel dolgozom. Próbálok egy kicsit több tüzet tenni bele, hogy még kifejezőbb legyen, olyan, amilyennek én látom. Mindenféle zsánerben dolgozom. Tájképet és portrékat egyaránt festek. A tájképben is karaktert keresek, akár a portréban, úgy festem le, mint egy portrét. A napsütést olyannak, amilyennek látom, hogy a karaktere, a kisugárzása valamilyen szinten visszaadódjon azokban az alkotásokban.

– Emellett tudományos munkákkal is foglalkozik…
– Igen. 1999-től a kárpátaljai népviseletet és hímzésvilágot kutattam. Erről írtam a disszertációmat. Jelenleg azokat a kárpátaljai képzőművészeket szeretném felkutatni, akik itt, Kárpátalján születtek, de Európában lettek elismert művészek. Például Vedres Márk Rodin tanítványa volt, vagy Vörös Géza, dobronyi születésű festő Matisse barátja. A hozzájuk hasonló alkotókról írok tudományos cikkeket a helyi, ukrajnai, illetve magyarországi tudományos fórumokra. Legutóbb másfél hónapig végeztem egy kutatást a Magyar Nemzeti Galériában, ahol nagyon sok érdekességet tártam fel olyan kárpátaljai művészekről, akiket itthon nem ismerünk. Ezekről a művészekről, munkásságukról idővel biográfiai almanachot szeretnék kiadni, amennyiben sikerül valamilyen anyagi támogatást kapnom hozzá.

– Mit jelent az Ön számára a festészet, az, hogy alkothat?
– Az életemet, azt hiszem. A festészet gyakorlatilag életem fő célja. Valaki az írás által, mások a színház vagy a tudományos munkák által, míg én a festészet által fejezek ki mindent, amit szeretnék. A szobrászat is közel áll hozzám, sőt készítettem is már néhány szobrot, de nincs annyi időm, hogy ebben keressem magam. A festészet áll hozzám legközelebb. A tudományos munkával való foglalkozás is egyfajta forrás számomra. Amikor híres kárpátaljai születésű alkotóinkról olvasok, munkájuk révén én is táplálkozom, és átgondolom saját művészi pályám.

– Nagyon szépen köszönöm az interjút, és további sikereket kívánok alkotói, kutatói és oktatói tevékenységéhez egyaránt!

– Köszönöm szépen!