A nyelvet a használat élteti

Február 21-én az Anyanyelv Napját ünneplik az egész világon. Ezt a napot az ENSZ nyilvánította nemzetközi emléknappá, s ilyenkor a sajtóban is nagyobb figyelmet kapnak a nyelvi vonatkozású témák.

Az Anyanyelv Napja számunkra azért is emelkedik ki az ENSZ által meghatározott számtalan világnap közül, mert a kárpátaljai magyar nemzetrész kisebbségi helyzetében az anyanyelv megtartása egyet jelent a közösség megmaradásával. Ezért az anyanyelv kérdése számunkra kiemelt jelentőségű.

A kisebbségi körülmények között élő közösségek megmaradását, nyelvének megőrzését alapvetően négy szorosan összefüggő tényező határozza meg:

1. Beszélők, akik fenntartják a nyelvet (népesség).

2. Helyzetek, színterek, ahol a nyelvet gyakorlati célokra, kommunikációs igények kielégítésére használni lehet (hasznossági tényező).

3. Jogok, melyek biztosítják a nyelv használatának lehetőségét (politikai feltétel).

4. A beszélők azon szándéka, hogy akarják is használni ezt a nyelvet, illetve tovább örökíteni a következő generációk számára (szimbolikus érték).

Ha nincsenek emberek, akik beszélik a nyelvet, a nyelv nem élő nyelv. Ha vannak beszélők, de nincsenek olyan helyzetek, ahol használni lehet azt a nyelvet (mert például nincs kivel és hol beszélni ezen a nyelven), a nyelv eltűnik, hiszen a nyelvet a használat élteti. Hiába vannak azonban beszélők, akik szeretnének ezen a nyelven beszélni, ha törvények, rendeletek tiltják ennek a nyelvnek a nyilvános használatát. S hiába vannak beszélők, lehetőségek és jogok akkor, ha a közösség nem érzi szükségét ennek a nyelvnek, és nem akarja használni.

A tíz éve a kárpátaljai magyarság nyelvhasználatát, nyelvi problémáit kutató Hodinka Antal Intézet az Anyanyelv Napja apropóján a fenti négy tényező közül egyet mutat be. Írásunk azt járja körül röviden, hogy a huszadik század folyamán több államfordulatot megért vidékünkön milyen jogi lehetőségei voltak az itt élő magyaroknak anyanyelvük nyilvános használatára.

A régió az első világháborút lezáró békedöntésekig Magyarország része volt. A magyar az 1844:II. tc. által vált hivatalos nyelvvé Magyarországon. Az 1868: XLIV. tc. szerint a törvényhozás és a legfelső hatóságok nyelve a magyar volt, de a törvényeket a többi nemzetiség nyelvén is közzé kellett tenni. A 21. § kimondta: „A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.” A 23. § szerint „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be.” Bár a magyar volt tehát az államnyelv, a kisebbségek is anyanyelvükön fordulhattak a hivatalokhoz.

1919-ben Kárpátalja Csehszlovákiához került. Az ország államnyelve a csehszlovák volt, ám törvény biztosította a szabad nyelvhasználat jogát, mégpedig nemcsak szóban, hanem írásban is. Azokban a bírósági járásokban, ahol valamely nemzeti kisebbség képviselőinek aránya elérte a 20%-ot, a hivatali ügyintézést ezen a nyelven is előírták. Ennél is szélesebb nyelvhasználati jogokat biztosított a nyelvtörvény azoknak a városoknak és járásbíróságoknak a területén, ahol a kisebbség aránya az 50 vagy a 75 százalékos határt is elérte. Ahol a kisebbségiek aránya meghaladta a 75%-ot, a járási képviselőtestületek dokumentumait nem volt kötelező államnyelven is kiadni, csak ha ezt valamelyik képviselő szükségesnek tartotta.

Cégek, vállalatok, társaságok, egyházi testületek is élhettek a szabad nyelvhasználat jogával. Lényeges továbbá, hogy az állam nem megengedte, hanem előírta a kisebbségi nyelv használatát, ha az adott járásban a kisebbségi állampolgárok aránya elérte a törvényben meghatározott százalékarányt. Kárpátalja területének nagy részén kétnyelvű (csehszlovák–ruszin), a magyarok lakta vidékeken pedig gyakran háromnyelvű (csehszlovák–ruszin–magyar) feliratok jelentek meg a közterületeken: az iskolák, egyesületek, üzletek, utcák és terek nevét több nyelven tüntették fel.

A mai Kárpátalja déli, síkvidéki, magyar többségű sávja az 1938. november 2-i első bécsi döntés, a jóval nagyobb kiterjedésű, nagyrészt szlávok lakta északi és keleti része pedig 1939. március közepén katonai hadművelet eredményeként tért vissza Magyarországhoz. A kormányzat a szláv többségű régiót önálló közigazgatási egységgé szervezte, melynek igazgatását a 6200/1939. sz. miniszterelnöki rendelet szabályozta. Ez a rendelet vezette be itt a hivatalos kétnyelvűséget. A dokumentum 11. § (1) pontja szerint „a kárpátaljai területen az állam hivatalos nyelve a magyar és a magyar-orosz” (azaz a ruszin/ukrán). A rendelet kinyilvánítja, hogy „A törvényeket hiteles fordításban magyar-orosz nyelven is ki kell adni”. A hivatalokhoz, állami szervekhez magyar vagy magyar-orosz nyelven lehetett fordulni, s a választ a beadvány nyelvén kellett kiadni. Ennek érdekében 1939 júliusában mindössze három hét alatt sok ezres példányszámban 68 különböző űrlap és formanyomtatvány kétnyelvű (magyar és magyar-orosz) változata készült el. A hivatalnokoknak kötelezően meg kellett tanulniuk a második államnyelvet. Ehhez 1939-ben 205 oldalas nyelvkönyvet adott ki a kormányzói biztos oktatási hivatala.

Az állami közhivatalok nevét magyar és magyar-orosz nyelven is fel kellett tüntetni Kárpátalján, a hivatali helyiségekben kétnyelvű feliratokat, eligazító táblákat és hirdetményeket tettek ki. Az utcanevek, köztéri feliratok többsége szintén kétnyelvű volt. A hivatalos kétnyelvűség az igazságszolgáltatásra, a bíróságokra és a csendőrségre is kiterjedt. 1939. július 29-től adták ki a helyi közigazgatás hivatalos, kétnyelvű lapját Kárpátaljai Közlöny Подкарпатский Вђстникъ címmel. A lapban két nyelven jelentek meg a Kormányzói Biztosság rendeletei, hivatalos dokumentumai: az egyik hasáb magyar, a másik magyar-orosz nyelven közölte a szövegeket.

A második világháború után a Szovjetunióhoz került a vidék. A Szovjetuniónak hivatalosan nem volt ugyan államnyelve, de mivel az oroszt a „népek közötti érintkezés nyelvének” nyilvánították, ez a nyelv kivételes helyzetet élvezett. Gyakorlatilag az orosz vált a politikai és közélet nyelvévé. A magyar nyelv csak korlátozott funkciókban jelenhetett meg: a szovjet hatóságok megtűrték az oktatásban, a kulturális életben és a tömegtájékoztatásban, de arra nem volt mód, hogy a hivatalokban is megjelenhessen. 1945 után Kárpátaljáról szinte teljesen eltűntek a magyar nyelvű feliratok. Ha akadt orosz–magyar nyelvű kiírás, az egészen biztosan a kommunista párt propagandaanyaga volt.

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajnában a még 1989-ben elfogadott nyelvtörvény egyetlen államnyelvet és hivatalos nyelvet ismer: az ukránt, s az 1996-ban elfogadott Alkotmány is az ukránt kodifikálja államnyelvként. A kárpátaljai magyar kisebbség érdekérvényesítő küzdelmeinek eredményeképpen azonban a magyar nyelv egyre több funkcióban jelenik meg a magyar többségű településeken, például ismét megjelentek a kétnyelvű feliratok és helységnévtáblák. Ám az ukrán törvényhozók – az orosz nyelvnek az országban betöltött domináns, az ukránt veszélyeztető helyzetére hivatkozva – mereven elzárkóznak attól, hogy a magyar nyelv Kárpátalja déli, abszolút magyar többségű sávjában regionális hivatalos nyelv legyen.

A nyelvtörvény alapján azokon településeken, ahol a magyarok aránya meghaladja az 50%-ot, nyelvünk az államnyelv mellett a hivatalokban is használható. Ám a törvénynek nincs végrehajtási mechanizmusa (például az sem világos, mit kell az alatt érteni, hogy a magyar az államnyelv „mellett” használható), nincsenek kétnyelvű hivatali űrlapok, formanyomtatványok, így a magyar nyelv rendszerint csak szóban fordul elő hivatalos helyeken, de sok helyütt magyarul értő hivatalnokokra is hiába várunk.

S bár számos állami hivatal kétnyelvű táblát akasztott bejárata fölé, máig jóval kevesebb azonban a magyar nyelven is olvasható cégtábla, reklámfelirat, mint amennyi lehetne.

Amint a fenti összefoglalóból láthattuk, a politikai változásokkal és államfordulatokkal együtt néhány emberöltő alatt a magyar nyelv helyzete is többször változott a mai Kárpátalja területén. Ám talán az is kiderült írásunkból, hogy egészen a második világháború végéig a magyar nyelv vagy államnyelvként, vagy kisebbségi hivatalos nyelvként végig használható volt a hivatalokban a régióban. A magyar és a csehszlovák állam biztosította annak a lehetőségét, hogy a kisebbségi nyelvek is megjelenjenek a helyi önkormányzatokban, a hivatali űrlapokon, a köztéri feliratokban, a hirdetményeken, a reklámokon. Most, amikor a magát kisebbségbarátként beállító ukrán politikai hatalom azzal kecsegteti az országban élő kisebbségieket, hogy egyes nyelvek regionális hivatali státust nyerhetnek, ez a rövid történeti összefoglaló arra is rámutat, hogy a kisebbségi nyelvek támogatása, a hivatali kétnyelvűség ebben a régióban egyáltalán nem tekinthető szokatlannak. A kijevi honatyáknak és helyi kiszolgálóiknak csak ismerniük kellene a régió hagyományait.

Az Anyanyelv Világnapjához kapcsolódva azt reméljük, eljön az az idő, amikor a vidék tradícióinak megfelelően – akárcsak 1945 előtt – a kárpátaljai többségiek és kisebbségiek, s köztük mi, magyarok is, ismét szabadon használhatjuk anyanyelvünket a hivatalokban és közintézményekben is. Amíg azonban erre várni kell, legalább ott használjuk anyanyelvünket, ahol erre lehetőségünk és jogunk van.

 HAI