A Szózat költője

Szerző: | 2014.07.18., 18:55 | Kulturális hírek

Vörösmarty Mihály

Haza és haladás. Nemzeti függetlenség és polgárosodás… Ezek voltak a XIX. század harmadik évtizedében kibontakozódó, a romantika korának érzelemgazdagságától túlfűtött reformkor legfontosabb célkitűzései, amikor legjobb államférfijaink és irodalmáraink – a politika, illetve a szépirodalom eszközeivel – egyaránt a megújulás útjára igyekeztek rávezetni a magyarságot. Az utóbbiak sorából kiemelkedett egyik legnagyobb romantikus költőnk, drámaírónk, Vörösmarty Mihály, aki egy anyagi gondokkal küszködő kisnemesi fészekből röppent fel az irodalmi Parnasszusra.

A nyéki gazdatiszt fia

A Vörösmarty család 1638-ban kapott nemeslevelet, majd a kisnemesi família szétszóródott a Dunántúl különböző vidékein. A majdani költő édesapja, id. Vörösmarty Mihály – vagyona csekély volta miatt – uradalmi szolgálatba lépett a Nádasdy grófok birtokain, utoljára a Fejér vármegyei Nyéken (ma: Kápolnásnyék) mint az uradalom gazdatisztje. Már elmúlt 30 éves, amikor feleségül vette az ugyancsak kisnemesi családból származó Csáthy Annát, aki kilenc gyermekkel gyarapította családját, s 1800. december 1-jén hozta világra első fiukat, aki a keresztségben, édesapja után, a Mihály nevet kapta. A leendő poéta zárkózott, komoly jellemét és erős magyar öntudatát édesapjától, költői hajlamait viszont dalos kedvű, s a visszaemlékezések szerint önálló dalokat is szerző édesanyjától örökölte, így anyagi gazdagságot nem, ám annál több lelki-szellemi kincset vitt magával útravalóul a szülői házból.

A XIX. század elején a kevés földű kisnemesek, sőt a köznemesek körében is egyre divatosabbá vált, hogy biztos megélhetést adó értelmiségi, elsősorban jogi pályán taníttassák tovább fiúgyermekeiket. Így ifj. Vörösmarty Mihály a helyi református elemi iskola elvégzése után a Székesfehérvári Cisztercita Gimnáziumban, majd a Pesti Piarista Gimnáziumban készült fel egyetemi tanulmányaira. Közben édesapja – hogy a saját urává válhasson – lemondott nem éppen nagy fizetést nyújtó gazdatiszti állásáról, és szőlőt bérelt volt gazdájától, ám a gazdálkodással sem tudta jobbá tenni családja anyagi helyzetét, sőt az egyre romlott. Így míg a jogi pályára készülő, kitűnően tanuló nemesifjú Székesfehérvárott még csak azért vállalt tanítványokat, hogy egy kis pluszjövedelemmel egészítse ki az otthonról kapott pénzbeli támogatást, addig Pesten már magának kellett megkeresnie a kosztra és kvártélyra valót háziasszonya gyermekeinek az oktatásával, nagybeteg apja ugyanis csak fia tandíját tudta kifizetni, majd a családfő 1817-ben el is hagyta az árnyékvilágot.

Az első szerelem és az első költemények

Id. Vörösmarty Mihály halála évében a leendő poéta pesti osztálytársa, Perczel István bemutatta szegény sorsú barátját édesapjának, az akkor pesti kastélyukban lakó Perczel Sándor Tolna vármegyei nagybirtokosnak, Tolna akkori leggazdagabb földesurának, aki felfigyelt a tisztességtudó, de nem alázatoskodó felsős gimnazista ismeretgazdagságára, felfogadta őt három kisebbik fia házitanítójául, s a majdani költő – természetesen – azonnal elfogadta az őt anyagi gondjaitól megszabadító állásajánlatot. Gimnazistaként, majd a Pesti Egyetem joghallgatójaként nyolc évig oktatta a lassan felcserepedő gyermekeket, köztük Móricot, aki Jókaihoz hasonlóan, később Mórként használta/használtatta keresztnevét, s az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc tábornokaként vonult be a történelembe. A tanítás-tanulás közben beleszeretett kenyéradója lányába, Etelkába, ám sohasem vallotta be neki érzéseit. Tisztában volt ugyanis a közöttük magasodó merev társadalmi korlátokkal, s attól is tartott, hogy ha érzelmeiről tudomást szerez a lány apja, elveszítheti annak támogató barátságát, így a szerelem beteljesületlen maradt…

Ez idő tájt, az 1820-as évek elején ért költővé Vörösmarty. Beteljesülhetetlen szerelme szólalt meg A szánakodóhoz c. versében, ám szerelmi fájdalmát hamarosan eltompították a kibontakozódó reformkor felpezsdülő politikai küzdelmei. I. Ferenc osztrák császár, magyar király ugyanis 1812 óta nem hívta össze a rendi gyűléseket, hanem rendeletekkel kormányzott. Önkényesen emelte az adókat, s újoncoztatta a magyar fiúkat (is) a lázongó olasz tartományok „lecsendesítésére”, egyre növekvő ellenszenvet váltva ki a magyar köznemességből. Vörösmarty tisztában volt vele, hogy a porosz király, az orosz cár és az osztrák császár mindennemű forradalmi megmozdulás ellen megkötött ún. szent szövetsége tette lehetővé a magyar rendi alkotmány semmibe vételét. S kirobbant belőle A három egyesült fejedelmekre c., ízig-vérig romantikus hevületű költeménye, melyben roppant keményen kelt ki a „hármas erőszak” ellen, mely „szentségtelenül szentnek ítéli magát” – ám a verset, merészsége miatt, természetesen nem adhatta ki.

Megjelentethette viszont Zalán futása c., a honfoglalás korában játszódó hőseposzát, melybe 1823-ban, a Himnusz megszületésének évében vágott bele, és két év múlva látott napvilágot, amikor a vármegyék lázongása miatt a császár-király kénytelen volt ismét összehívni a magyar országgyűlést. A poéta hőskölteményében a dicső múltat idézte fel, ám a régi dicsőség visszaszerzésére hivatott jelennek üzent. Hexameterekben megírt eposzában színes, érzékletes leírásokkal elevenítette fel Árpád fejedelem és honfoglaló vitézei hősi küzdelmét, úgy, hogy az olvasó lelki szemei előtt megelevenedjék a honfoglalók világa, kemény csatáikkal és az összecsattanó pengék harci zaját feloldó szerelmek lírai szépséggel megénekelt ábrázolásaival.

„Hazádnak rendületlenül…”

A Zalán futásával az irodalmi életbe berobbanó Vörösmarty 1827-ben a kor legjelentősebb magyar tudományos folyóiratának, a Tudományos gyűjteménynek s ennek szépirodalmi havi melléklapjának, a Koszorúnak a szerkesztője lett, hamarosan pedig az épphogy megalakult Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta. Ettől kezdve életét éppúgy meghatározta a közéleti tevékenység, az irodalomszervezés, mint az alkotói munka.

A kor már befutott nagy költője, Kisfaludy Sándor barátjává fogadta fiatalabb pályatársát, s hat újabb hőskölteményét – a Cserhalmot, a Tündérvölgyet, az Egert, A Délszigetet, A Romot és A két szomszédvárat – jelentette meg almanachjában (évkönyvében), az Aurorában. S amint 1830-ban Kisfaludy örökre lehunyta szemét, ő vette át az irodalmi vezér szerepét. A következő esztendőben drámaíróként is bemutatkozott, megalkotva első színművét, a Csongor és Tündét. A népi nyelvi fordulatokban bővelkedő mesedráma sokkal több, mint egy dramatizált népmese: az élet értelméről és a boldogságkeresésről szóló filozofikus mű, melyben Vörösmarty hitet tesz amellett, hogy nem a hatalom, nem az anyagi gazdagság, még csak nem is a tudás megszerzése, hanem a beteljesült szerelem teszi boldoggá az embert.

Az 1830–1831-es lengyel szabadságharc leverése után sok hazafi menekült el szülőhazájából. A szülőföldjük függetlenségéért hősiesen küzdő lengyeleknek állított emléket A hontalan c. nagyobb lélegzetű hazafias költeményében. Míg a Honszeretet c. versében egy másik, ezúttal győzelmes függetlenségi küzdelem, a törökellenes görög szabadságharc kapcsán ír a nem szavakban, hanem tettekben megnyilvánuló, igazi, tevékeny hazaszeretetről. Demokratizmusa is megszólal a műben, hitet téve amellett, hogy „nemcsak dicsőké (vagyis az előkelőké) a haza”, hanem a munkásoké, a póroké, a szegényeké is… Hazafias költészetének pedig vitathatatlanul a Szózat jelenti a csúcsát. A költemény 1836-os megírására reformer politikusok – báró Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Lovassy László – perbefogása, a császári önkény erősödése közepette került sor, amikor igencsak nagy szükség volt a megrettentek, az elcsüggedtek fellelkesítésére. És ebben a csodálatos költeményben Vörösmarty Árpád honszerző hadaira, a Hunyadiak küzdelmeire, a szabadság zászlait mindig felemelő, ezer év ezer veszéllyel szembeszálló hőseire emlékeztetve szólítja fel minden kor minden magyarját: „Hazádnak rendületlenül/ Légy híve, oh magyar”, mert ez a bölcsőnk – s ennek kell lennie majd sírunknak is. Igaz, a nemzethalál sötét víziója is felködlik (forradalmunk bukása után az ezt megverselő versszakot nem is engedte elszavalnia gyermekeinek). De a bátorítás is kicsendül a műből, hogy nem lehet hiábavaló megannyi nemes küzdelem, s jőnie kell egy jobb kornak, „mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán…”

Közéleti tevékenységét sem hanyagolta el. Megalapította a reformkor egyik legjelentősebb irodalmi körét, a Kisfaludy Társaságot, s tevékeny szerepet játszott a már nemcsak irodalmi, de nemzeti kérdéseket is felvető Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör megalapításában. Az előbbinek 1842-ben az elnöke, az utóbbinak pedig 1847-ben az alelnöke lett. Közben 1843-ban végre ő is meglelte azt, melyre eddig csak egyes elbeszélő költeményének, illetve drámájának némelyik hőse talált rá: a családi boldogságot. Középkorú férfiként feleségül vette a 26 évvel fiatalabb Csajághy Laurát, akitől öt gyermeke született, s a tetemes korkülönbség ellenére, ha nem hosszú időre is, de boldog, harmonikus házasélet jutott osztályrészéül.

„Most tél van és csend és hó és halál…”

Az 1848-as forradalom kitörése után, az első népképviseleti országgyűlési választásokon Bács-Bodrog vármegye almási kerülete képviselőjévé választották, s a szabadságharc során hűségesen követte az országgyűlést Pest-Budáról Debrecenbe, majd onnan vissza a fővárosba, a cári intervenció után pedig Szegedre, és végül Aradra. A bukás után egy ideig bujdosott, majd belefáradva, feladta magát, ám 1850 nyarán kegyelmet kapott. Fejér megyében telepedett le, előbb Baracskán, majd szülőfalujában, Nyéken. A szabadságharc vérbefojtása érthető módon lesújtotta, s ekkor vetette papírra a császári önkényuralom nyomasztó légkörét hűen visszaadó döbbenetes verssorát: „Most tél van és csend és hó és halál…” Egészsége is megrendült, vértolulásai támadtak, nemegyszer nehéz lélegzéssel küszködött, ezért Pestre költözött, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen. Ám 1855. november 19-én agyszélhűdésben elhunyt. A Kerepesi úti temetőben helyezték végső nyugalomra. Nem érhette meg a kiegyezést s a részleges magyar feltámadást, de egyik legkiemelkedőbb irodalmárunkként máig ható erővel buzdít a cselekvő hazaszeretetre, s hirdeti: a boldogság, ha nem is mindig, s ha nem is könnyen, de elérhető… (Források: Bertók László: Így élt Vörösmarty Mihály, Wikipédia)

Lajos Mihály
Kárpátalja hetilap

Pin It on Pinterest

Share This