A versekkel szebbé és jobbá tehető az emberek élete

Már kisgyermekként hibátlanul mondja kívülről a kedvenc meséjét. Iskolásként számos szavalóversenyen vesz részt, tizenhárom évesen mégis felhagy a versmondással, s a kosárlabdázás mellett dönt. Később a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) testnevelés-történelem szakára jelentkezik. Közel harmincéves, mikor újra verset ad elő, s ezzel elindul a számára kijelölt úton. Pedagógusi munkája mellett szívügyévé válik, hogy irodalmunk nagyjainak közvetítője legyen. Pódiumestjeivel a határon túli területek magyarjait is fölkeresi. Nálunk 2012-ben járt először, azóta megfordult számos kárpátaljai településen. 2015-től a Kárpát-medence vidékei között száll József Attila költeményeinek szárnyán.
Tóth Péter Lóránt Radnóti-, Latinovits- és Dudás Kálmán-díjas versmondóval beszélgettünk.

– Gyerekként letetted a versmondást. Hogyan került később mégis ennyire előtérbe a költészet az életedben?
– Igen, tizenhárom éves koromtól huszonkilenc éves koromig gyakorlatilag nem mondtam verseket. A költészettől viszont soha nem szakadtam el. Nagyon szerettem hallgatni megzenésített verseket. Sokat olvastam, s a magam szórakoztatására meg is tanultam szövegeket, de nem gondoltam arra, hogy valaha még így visszacsöppen az életembe. Úgy huszonöt versnyi anyag volt már a fejemben, amikor azt éreztem, hogy nekem ezeket el kell mondanom az embereknek. Megkértem egy nagyon kedves tanár urat, Balogh Mihályt (aki nekem soha nem volt tanárom ugyan, de gyerekkoromban a versmondásaimat mindig figyelte), hogy segítsen összeállítani egy önálló estet, amelyet 2008 decemberében adtam elő otthon, Kunszentmiklóson. 2009-től aztán újra elkezdtem járni versmondó versenyekre. Gyakorlatilag bejártam az összes országos versenyt. Majd jöttek az önálló és páros előadóestek. Az első pódiumest-próbálkozások után 2010-ben Bődi Szabolccsal közösen – aki magyartanárom volt az általános iskolában, s megszerettette velem a versmondást –, készítettünk egy versszínházi estet Radnóti Miklós életéről. Ezzel léptünk föl először Kárpátalján is. 2012-ben József Attila verseiből elkészült a Vasútállomás előadás és a Magyarság versek összeállítás, amelyekkel több helyen jártam a határon túl is. A versmondásnak köszönhetem egy nagyon kedves barátomat, Hajvert Ákost, akivel közösen készítettük el 2014-ben a Nem mondhatom el… című estet. Kicsit meg is újítottuk a versmondást benne, mert párban mondunk szövegeket, reflektálunk egymásra, összemostuk például a Tiszta szívvel és a Sem utódja, sem boldog őse… versszakait.

A versekben olyan csodálatosan megfogalmazzák a költők az életünket, a világunkat, a környezetünket, a gondolatunkat. Amikor verset mondok, azt gondolom, hogy segítek a költő szavaival az embereknek, ahogy József Attila írta: elutazni önmagukhoz, hogy egy kicsit jobban megismerjék a belső világukat. Azt hiszem, hogy egy-egy gondolat kimondása vagy érzés megfogalmazása a költő szavaival, az emberekben elindíthat valamit. Radnótit is azért dolgoztuk fel, mert meg akartuk mutatni azt az embert, aki noha élete folyamán végig tudta, hogy a zsidósága s az akkori törvények miatt meg fog halni, mégis olyan örömmel tudott élni a pokolban, olyan verseket tudott írni, amelyeket meg kell mutatnunk az embereknek, hogy valahogy erőt, biztatást adjon számukra. Mert valahogy ma nem ezt tesszük. Mindenen agyalunk, problémázunk, semmi nem jó, s elfelejtjük, hogy amíg egészség van, addig lesz minden más is.

– A versmondás mellett az utánpótlásról is gondoskodni kezdtél, hiszen egy versstúdiót vezetsz.
– Ez azért volt fontos nekem, mert rájöttem, hogy nem ér semmit, ha ezt egymagam, magányos harcosként csinálom. Át kell adni valahogy a gyerekeknek. 2011-ben a helyi tehetséges fiatalokból összeverbuváltam egy kis csapatot, melynek a Kunszentmiklósi Versmondó Stúdió nevet adtuk. Ezekkel a gyerekekkel hetente találkozunk, prózákkal, versekkel foglalkozunk. Magát a versmondást nem tudom nekik tanítani, mert azt szerintem nem lehet. Azt valaki vagy érzi, vagy nem érzi. A beszédtechnikát lehet gyakorolni, hiszen a versmondás alapkövetelménye a szép beszéd, de a lényeget, a vers értelmezését, nem lehet szájba rágni. Abban tudok segíteni, hogy egy-egy gondolatot megfejtek, de hogy a gyerek azt hogyan prezentálja, az már rá van bízva. Nem szoktam előírni, hogy most ezt akkor így kellene mondani. Amennyiben meg tudnak győzni, s tényleg nem tér el a vers értelmétől, én meghagyom a szabadságot, úgy mondják, ahogy nekik jól esik. Minden évben van két állandó rendezvényünk, az Adventi és a Tavaszi Versünnep, amelyeken a gyerekeim fellépnek. Emellett járunk határon túlra is, mert fontosnak tartom, hogy a gyerekek utazzanak.

– Több mint tíz évig voltál pedagógus. A tanítás és a versmondás sokáig egymással párhuzamosan töltötte ki az életed, nemrég viszont úgy döntöttél, hogy a versmondást választod a kettő közül. Miért?
– Így van. Egyetem után négy évet tanítottam Szalkszentmártonban, Petőfi hazájában. Ott olyan közösségbe kerültem mind a gyerekek, a szülők és tanárok jóvoltából, hogy nagyon megszerettem a tanítást. Az ott szerzett élmények miatt nem hagytam el sokáig a pedagógusi pályát. Aztán átjöttem Kunszentmiklósra, ahol a Varga Domokos Általános Művelődési Központban dolgoztam hat évet, s utána a Baksay Sándor Református Gimnáziumban kettőt. Miközben tanítottam, visszajött az életembe a vers, s egyre több időmet töltötte ki. A mérleg két serpenyőjén folyamatosan kiegyenlítődött a tanítás és a versmondás, s már nem lehetett tovább tartani. Annyi energiámat vette el a kettő egyszerre, hogy tudtam, valamelyik meg fogja sínyleni, ha folyamatosan csinálom. Sokszor volt olyan, hogy délután öt óráig tanítottam, majd elköszöntem a kis óvodásaimtól, akiknek óvodai tornát tartottam, s melegítőben, síppal a nyakamban rohantam át a könyvtárba próbára. Ezért tavaly szeptemberben nem kezdtem el tanítani, s a versmondás bizonytalan útját választottam. Úgy mondtam föl, hogy semmi konkrétat nem tudtam, hogy majd meglátjuk. Egyik álmom volt mindig, hogy a versekkel bejárhassam a Kárpát-medencét, mert nagyon szeretem ezt a vidéket, annyira gyönyörű. Elindul az ember Pozsonytól Kassán, Rozsnyón keresztül, aztán itt van Ungváron, fölmegy a Vereckei-hágóra, a munkácsi várhoz, Beregszászra, amely Prága és Szeged mellett a harmadik legkedvesebb városom. S már ott is van Máramarosban, Csíkszereda és Nagyvárad után lefelé Arad, Újvidék, Szabadka, s hazaér Kunszentmiklósra. Szóval, van mit látni, megélni. Emellett, ha én magyarnak születtem, magyarul beszélek, akkor ott próbálom meg ezeket a szövegeket elmondani, ahol magyar emberek élnek. Végül is megkaptam, amit szerettem volna. Most az életem részévé vált a versmondás. A Köznevelésért Felelős Államtitkárság támogatásával, a Határtalanul program keretében 147 határon túli iskolába viszem el 2015 ősze és 2016 nyara között József Attila verseit Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Vajdaságban. Nagyon fárasztó, de nem csinálnám, ha nem hinnék benne, hogy szebbé és jobbá tehető a versekkel az emberek élete. Örülök, mert azt csinálom, amit szeretek.

– Ezen a körúton József Attila verseit viszed magaddal. Miért épp őt választottad?
– József Attilával nem nehéz azonosulnom, akkor sem, ha nekem édesanyám és édesapám is él. Talán az önbizalomhiány, az emberek iránti bizalmatlanság miatt, amely régen jellemzett. Viszont érdekes, ahogy folyamatosan mondtam és mondok verseket, az adott egyfajta nyitottságot és elfogadást számomra mindenki felé. Önmagam elfogadását olyannak, amilyen vagyok. Bár azért a mai napig sokszor meccsezek legbelül. Nagyon sokáig kevesebbnek tartottam magam, azt gondoltam, hogy más emberek jobbak, mint én. Ahogy József Attila is mondja: „Ti jók vagytok mindannyian”. Azért mondom el ezeket a szövegeket is a gyerekeknek, mert az iskolában s mindenhonnan sokszor azt hallják, hogy mindenki milyen rossz. Én azt gondolom, hogy Isten mindenkit jónak teremtett, csak aztán a környezet meg a világ, a felnőttek, akik elfelejtik, hogy ők is voltak gyerekek, rontják el a világukat. De alapvetően mindenkiben ott van a jó. Azért mondom ezeket a verseket, szövegeket, hogy erre is ráébredjenek az emberek.

Tóth Péter Lóránttal készült korábbi interjúnkat ITT olvashatja.

Kárpátalja.ma