Bárdos István: „Nekem múltam van, nem jövőm”

Beregszász szülötte. Itt él, dolgozik, gyakorolja hitét az Istenben, a magyarságban, a fiatalokban. Vele beszélgettem múltról és jövőről.
– Kezdjük a gyökerektől István. Itt születtél Beregszászban?
– Igen, de a gyökereim sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Szerintem ritkaság, hogy valaki tősgyökeres beregszászinak mondhatja magát. Az én felmenőim a Kárpát-medence szerteágazó területeiről találkoztak össze. Apai ágon a nagyapám a mostani Szlovákia területéről származik, illetve apai nagymamám Budapestről került Kárpátaljára. Anyai ágon pedig Munkácsról és környékéről eredt a család. Végül majd a szüleim kötöttek ki Beregszászban, s én is itt születtem 51 évvel ezelőtt.
– Hogyan kerültek Beregszászba a szüleid?
– Ez egy érdekes történet: nagyapám görögkatolikus pap volt, Kőrösmezőn szolgált a második világháború idején, s akkor jött egy olyan püspöki rendelet, hogy nem hagyhatják el a parókiájukat. A háború után nagyapámat elítélték és lágerbe hurcolták. Később szabadon engedték, de csak 1989-ben rehabilitálták. A nagymamámban, aki budapesti lány volt, mindig volt egy olyan törekvés, hogy nyugatabbra, Magyarország felé költözni. Először Huszton laktak – itt született meg édesapám–, majd Beregszászban, de tovább nem jutottak, a határ megállította őket.
– Mit kell tudni a szüleidről?
– Édesapám munkácsi lányt vett feleségül, s ők már itt laktak Beregszászban az Útépítő Vállalat telepén. Mindketten közgazdászok voltak.
– Vannak testvéreid?
– Mi hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb, utánam két évvel született a húgom, Katalin, majd rá két évre az öcsém, Péter.
– Mi határozta meg a gyermekkorodat?
– Tíz éves voltam, amikor édesapám egy baleset következtében hirtelen elhunyt. Nekem hamar át kellett vállalnom a férfiszerepet, s az ezzel járó munkát. Nem volt könnyű az életünk, albérletben laktunk, nem volt vezetékes víz a lakásban, egyéb komfort is hiányzott. Ez akaratilag és fizikailag is megedzette az embert. Nagyobb koromban a nyári szünetben is dolgoztam, ládát szegeltem, később egyetemistaként laboratóriumban, kertészetben kerestem munkát. Hétvégenként az ungvári vidámparkban voltam hintás bácsi.
– Milyen gyermekkori emlékeid vannak magáról Beregszász városáról?
– Ami érdekes ebben a városban, az a sok nemzetiség. A szomszédjaink valószínűleg ukránok voltak, de oroszul beszéltek, s ahogy a gyerekeikkel játszottunk, megtanultuk tőlük az orosz nyelvet. Nem is volt gondom az érettségi után az idegen nyelvvel. Amire még a gyermekkoromból emlékszem, az a kenyérért való sorban állás volt. A városba nem jártunk be, elég nagy volt a hely játszani a vállalat területén.
– Az érettségi megszerzéséig hol tanultál?
– Végig a mostani munkahelyemen, 4. sz. Kossuth Lajos Középiskolában tanultam. Terebesi Viktor volt a matematika tanárom, neki sokat köszönhetek.
– A matematika szeretetét szüleidtől örökölted?
– Igazából mindig is presztízs volt a családban, hogy mindenki jól tudjon számolni, jóval hamarabb tudtuk a szorzótáblát, mint ahogy az a tananyagban megjelent. Már óvodáskorunkban tudtunk írni-olvasni. Ezt például a gyerekfelügyelő tanító néninek, Dudits Klárának köszönhetem, akivel keresztrejtvény fejtettünk az óvodában. S erre törekszem én is a saját gyermekeimnél. Nagyon fontosnak tartom a logikus gondolkodás megtanítását.
– Miért nem mentél matematika szakra?
– Úgy gondoltam, hogyha fizikát tanulok, akkor abban úgyis ott van a matematika is. Nem is bántam meg, mint ahogy a csoporttársaim is így nyilatkoztak a 25 éves találkozónkon. 125-en voltunk az évfolyamunkban, ebből 25-en magyarok.
– Az egyetemen oroszul tanultatok?
– Nem teljesen, amilyen nemzetiségű volt az előadó, olyan nyelven adott elő. Ha orosz volt, oroszul, annak örültünk, azt könnyen megértettük, az ukránnal már voltak nehézségeink. Egyébként legjobban matematika órán lehet nyelvet tanulni. Nagyon szerettük a matematikai analízist az egyetemen, az egy nyelvleckével is felért.
– Mi történt az egyetem befejezése után?
– Akkoriban – 1983-ban – oda kellett menni dolgozni, ahová helyeztek bennünket. Arra törekedtek, hogy a különböző népcsoportokat összekeverjék. Engem például Kirovográdba akartak küldeni. Végül azért maradhattam itthon, mert figyelembe vették, hogy édesapám meghalt és családfenntartó voltam.
– Hol volt az első munkahelyed?
– Nagybégányba kerültem, ahol napközis tanár lettem. Ezután hat évet Kisbégányban, majd újabb hat évet Jánosiban tanítottam, ekkor már, mint fizika tanár.
– Milyen volt ezekben az iskolákban dolgozni?
– Eleinte nehéz volt tanítani, minden órát percről percre meg kellett terveznem. De a gyerekeket mindig is szerettem. A kijárás azonban nehéz volt, a buszok akkoriban még nem jártak rendszeresen. Nyáron pedig biciklivel közlekedtem.
– Mikor alapítottál családot?
– 1989-ben házasodtam meg, a feleségem, Nóra szintén beregszászi születésű. Ő is az Ungvári Egyetem hallgatója volt, magyar nyelv- és irodalom szakra járt. Az esküvőnk görög katolikus szertartású volt, otthon tartottuk a házban, Bendász István adott össze bennünket. Aztán 1992-ben megszületett Dávid fiúnk, majd 1993-ban Orsi lányunk. Őket követte 2003-ban Márk, 2006-ban pedig Domonkos.
– Feleségeddel hova költöztetek Beregszászban?
– Oda, ahol most is élünk, a Kölcsey utcára. Ezt a házat a nagybátyám építette, itt laktak a nagyszüleim.
– Hogy kerültél vissza Beregszászba dolgozni?
– Sok fizikus kivándorolt Magyarországra, az iskolák szakemberhiánnyal küzdöttek, nekem pedig egyre nehezebb volt bejárni Jánosiba tanítani. Adódott egy állás a 4-es iskolában, idejöttem, s azóta itt vagyok. Először csak fizikát tanítottam és munkát, később ehhez jött a számítástechnika oktatása is.
– Sohasem volt kísértésed, hogy elhagyd az országot, s Magyarországon keress boldogulást?
– Többször szóba került az elvándorlás, de sohasem akartunk elmenni. Hitünkből kifolyólag nem az anyagiakat tartottuk a legfontosabbnak, emellett a beteg nagyszülőket sem akartuk itt hagyni. A Kárpátok a mi otthonunk, itt érezzük jól magunkat.
– Az élet úgy hozta, hogy a két nagyobb gyermeketek Magyarországon jár egyetemre. Hogyan élitek meg az ő ottlétüket?
– Dávid orvos szeretne lenni, itthon nem vették fel az egyetemre, Magyarországon sikerült a felvételije, most elsőéves a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, Orsi pedig gyógypedagógiát tanul az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karán. Mindkettőjükben meg van a szándék, hogy az iskola befejezése után hazatérjen.
– Hogy érzik magukat Magyarországon?
– Szeretnek ott lenni. Ami érdekes, hogy sohasem panaszkodnak. Humorral sok mindent ki lehet bírni.
– Bizonyára az is szerepet játszik ebben, hogy kicsi koruk óta cserkészkednek. A munkád mellett a cserkészet – talán mondhatom így – a hivatásod. Hogyan kerültél kapcsolatba a mozgalommal?
– A magyarországi cserkészek nyitottak a határon túliak felé. Az itteni papokat keresték meg. Én a munkácsi római katolikus plébános, Diószegi Kornél atyán keresztül hallottam felőlük. Először Amerikába hívtak meg bennünket 1989-ben, de oda nem tudtunk elmenni, ahogy 1990-ben Ausztriába sem.
Aztán1991-ben Magyarországon, Gödöllőn volt egy cserkésztalálkozó, oda mi is kijutottunk. Tízen képviseltük Kárpátalját, Beregszász, Huszt, Técső, Munkács vidékéről.
– Hogyan kezdődött el az itthoni cserkészet megszervezése?
– Hazatértünk után nyolcan aktívak maradtunk, s elkezdtünk csapatokat szervezni. Én először a templomból ismert fiatalokat szólítottam meg, ők pedig tovább adták a meghívást. A lányok csapata nehezen alakult ki, a fiúknál már több sikerünk volt. A szülők is támogattak bennünket, ugyanis azt tapasztalták, hogy a cserkészkedő gyerekek megjavultak. Bendász István atya is jó véleménnyel volt a cserkészetről. Később az ő iránta való tiszteletből a beregszászi csapat felvette a nevét.
– Mi volt a következő állomás a kárpátaljai cserkészcsapat életében?
– 1992-ben, Huszt mellett, a Tisza parton megtartottuk az első kárpátaljai cserkésztábort. Egy magyarországi cserkészcsapat segítségével tudtuk lebonyolítani a tábort, ahol Kárpátalja minden cserkészcsapata részt vett.
– Hogyan jutottatok el odáig, hogy saját cserkészházatok legyen Beregszászban?
– Ez egy hosszabb folyamat volt: egyre több érdeklődő jött Magyarországról, s egyre nehezebben tudtuk megoldani az elszállásolásukat, emellett a beregszászi cserkészek száma is egyre nőtt, a velük való foglalkozáshoz is hely kellett. Végül a kecskeméti cserkészek kezdeményezésére írtunk pályázatot egy épület megvételére, ami 2001-ben meg is valósult.
– Milyen kapcsolatot ápoltok a kecskemétiekkel?
– Most már több szálon is összefonódik Beregszász és Kecskemét élete: a cserkészeten kívül 2001-ben testvérvárosi kapcsolat jött létre Beregszász és Kecskemét között, a magyarországi város támogatta a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola számítástechnika termének létrehozását, létrejött a BEKECS (Beregszász-Kecskemét baráti kör), s a két város római katolikus plébániája is testvérkapcsolatot alakított ki.
– Köztudott, hogy a cserkészet mellett fontos szerepet játszik az életedben az Istenben való hit. Hogyan befolyásolta a vallásosságod az életedet?
– Gyermekkoromtól a római katolikus templomba jártunk a szüleimmel. Bár édesapám görögkatolikus volt, de az a templom be volt zárva a kommunista időkben. A hitoktatás titokban, családoknál zajlott, így készítettek fel az elsőáldozásra is bennünket. Emellett nemegyszer részt vettem a nagyapám által titokban végzett görögkatolikus Szent Liturgián is. Sokáig hat nyugdíjas pap látta el a kárpátaljai római katolikus híveket, majd 1991-ben – a hívek kérésére – szerzetesek érkeztek Magyarországról. De Beregszász nem kapott ott lakó papot, a hitoktatás sem volt megoldva. Akkor kezdtem el én hitoktatni. Kialakult egy ifjúsági közösség, amelynek tagjaiból már házasok is vannak, illetve papi hivatás is született. Elvégeztem Munkácson a hitoktató képzőt, s a mai napig tanítok hittant.
– Végiggondolva az eddigi életed, a munkád, a családod, a cserkészetet, a hitoktatást, mit vársz a jövőtől?
– Egetrengető vágyaim nincsenek. Az iskolában nem egyszerűen tanítani kell, egyre több a sérült családból való gyerek, akiknek szeretet kell adni és pótolni. Egy egészséges szellemiségű generációt kell felnevelnünk.
Folytatni akarom a cserkészetet is, átadni a fiataloknak a vezetést.
A család egy kihívás: két kicsi gyermekünk van itthon, ami erőt ad és vesz el.
Azt szoktam mondani, hogy nekem múltam van, nem jövőm.
– István! Köszönöm a veled való beszélgetést. Kívánom családodra, munkádra, életedre Isten áldását!