Clara Schumann Lisztről – exkluzív interjú

Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója kapcsán a fidelio.hu és a Művészetek Palotája komoly szervezési munkával elérte, hogy interjút adjanak a 19. század jelentős és kevésbé jelentős, Liszthez kötődő alakjai. Sorozatunk harmadik darabjában Clara Schumann sikerült mikrofonvégre kapnunk, aki a női zongoravirtuózok feminista mozgalmáról, a dunai árhullám nyomán fakadó jótékonysági divathullámról beszélt, illetve arról, hogyan élte meg Liszt zongorajátékának delejességét ő maga és kora közönsége, és hogyan lázadt fel később Liszt zenei szemlélete ellen. A zongoraművésznőt Fazekas Gergely kérdezte.

– Köszönjük, hogy az évforduló alkalmából vállalta a beszélgetést Liszt Ferencről, akihez – finoman szólva – ambivalens viszony fűzte. Hogyan találkoztak először?

– Személyesen Bécsben láttam először, 1838 áprilisában. Apámmal [Friedrich Wieckkel, a legendás zongorapedagógussal; a szerk.] én már hónapok óta a császárvárosban tartózkodtam: koncerteket adtam, és meglehetős feltűnést keltett a zongorázásom. Nem én voltam az egyetlen hölgyvirtuóz akkoriban. Ma már senki nem ismeri az úttörőket, Leopoldine Blahetkát vagy Nina Onitschot, de szerénytelenség nélkül állíthatom, a gyengébbik nem képviselői közül én voltam a legjobb. Sőt, sokan úgy gondolták, hogy a férfiakat is felülmúltam. A Wieck-név Thalbergével együtt forgott a korabeli sajtóban. Thalberg neve mond önnek valamit?

– Hogyne: Sigismond Thalberg volt a korszak egyik legjelentősebb zongoristája, aki legendás „párbajt” vívott Liszttel 1837-ben, Belgiojoso hercegnő párizsi szalonjában. A hercegnő állítólag a következőképpen ítélte meg a versengést: „Thalberg az első, Liszt az egyetlen.”

– Maga így ismeri? Akkoriban sokféle változatban közszájon forogtak a hercegnő szavai. Én úgy hallottam, hogy a híres mondat így szólt: „Egyetlen Thalberg van Párizsban, de Lisztből csak egy van a világon.” Akárhogy is, Thalberg valóban a legjobb zongoristák közé tartozott, csakhogy volt egy komoly hibája. Szinte kizárólag a saját kompozícióit tűzte műsorra, ami azonban nagyobb baj: csapnivaló zeneszerző volt. Liszt azt írta szerelmének, Marie-nak [Marie d’Agoult, Liszt három gyermekének anyja; a szerk.], miután megismert engem, hogy százszor több szellem és érzés van a darabjaimban, mint Thalberg korábban megírt és azután születő összes fantáziájában. Thalberg tehát csak saját magát propagálta, Liszt és én azonban mindenféle zenét előadtunk: virtuóz tűzijátékokat, népszerű slágereket és komoly műveket egyaránt. Mivel zongoristaként Liszt futotta be valamennyiünk közül a legnagyobb karriert, hozzá szokás kötni a klasszikus repertoár megteremtését. Azt szokták mondani, hogy ő volt az első, aki nyilvános hangversenyeken, nagyobb közönség előtt Bachot és Beethovent játszott. Nem tudom, hogy ki volt az első – és tudom, nem is számít -, de én már akkor feltűnést keltettem Bach- és Beethoven-játékommal, amikor Liszt még a párizsi szalonok elkényeztetett pincsikutyájaként gyilkolta a zongorákat. Tudta, hogy Franz Grillparzer, a jeles költő és drámaíró, aki Beethoven temetésén a gyászbeszédet mondta, írt egy verset Clara Wieck és Beethoven (f-mol szonáta) címen, miután hallotta az Apassionata-előadásomat Bécsben?

– Nem tudtam róla. Ez mikor történt?

– Máig emlékszem a hangversenyre: a harmadik bécsi koncertem volt, 1838. január 7-én. Rendkívüli sikert arattam. És tudja, hányszor léptem fel december közepe és április eleje között? Tizennyolcszor! A Neue Zeitschrift für Musik kritikusa szerint nem fordult elő ilyesmi Paganini 1828-as bécsi fellépései óta. Aztán április elején berobbant Liszt.

– Aki nyolc koncertet adott egy hónapon belül a magyar árvízkárosultak javára.

– Maga így tudja? Én másképp emlékszem.

– Liszt biográfusa, Alan Walker ezt írja referenciának számító életrajza első kötetében.

– Az lehet, de Walker nem volt ott, én viszont igen. Úgy gondolom, hogy Liszt egyáltalán nem a magyar ügy miatt jött Bécsbe. Már az előző év végén arról cikkeztek, hogy Liszt rövidesen újra meghódítja a birodalmi fővárost. Akkoriban pedig még a medrében csörgedezett a Duna. Amikor március közepén az árvíz valóban katasztrofális méreteket öltött (Pestnél állítólag kilenc méter fölötti vízállást mértek), Bécsben mindenki a károsultak segítségére sietett. Se vége, se hossza nem volt a jótékonysági esteknek, magam is felléptem az egyiken. Liszt koncertje az utolsó ilyen események egyike volt. Az a gyanúm, hogy Liszt számára csupán ürügyet szolgáltatott a pesti árvíz. Az egyetlen koncertje, amelyet a károsultak javára adott, azért kapott akkora hírverést, mert ez volt az első fellépése a városban csodagyermek évei óta. Én is ekkor hallottam először, és megdöbbentett a játéka. Azt kell mondjam, hogy soha korábban nem tapasztaltam ilyesmit. Lebénított az élmény. Amikor Bécsből továbbálltunk apámmal, és Grazban kellet játszanom néhány héttel később, megvallottam egy levélben Robertnek [Robert Schumann, Clara későbbi férje, akihez ekkor már szoros érzelmi szálak fűzték, de apja tiltotta a kapcsolatukat; a szerk.], hogy Liszt zongorázásának megismerése után úgy éreztem magam, mint egy kezdő.

– Mitől volt annyira különleges a játéka?

– Nem tudom megmondani. Annyira összetett személyiség volt. Olykor egymással ellenkező tulajdonságok jellemezték: elkényeztetett volt és rideg, zsarnoki és barátságos, arrogáns és nemes lelkű, az egyik pillanatban ilyen, a másikban olyan. Lehengerlő volt. Akiket nem a művészete bűvölte el, azokat a személyisége vette le a lábáról. Általában persze a kettővel együtt hódított. Az elviselhetetlenségig menően nyájas volt ebben az időszakban. Imádták a nők, és ő borzasztóan élvezte a helyzetet. Lisztet nem volt elég hallani, látni is kellett. Megette a zongorákat. Az egyik bécsi koncertjén három zongorán is játszott – persze nem egyszerre! (nevet) -, az egyiket Thalbergtől kapta kölcsön, és mindhárom zongorán szakadtak a húrok. Weber Konzertstückjének egyik előadásakor mindjárt az első másodpercekben három mély húrt elszakított. Jól emlékszem Conrad Graf arcára [neves zongorakészítő, Liszt gyakran játszott a hangszerein; a szerk.]. Csorgott az arcáról a verejték, ahogy végig kellett néznie, miként mészárolja le Liszt az általa oly műgonddal elkészített hangszereket. Nem véletlen, hogy a korabeli sajtóban gyakran használtak harcászati metaforákat Liszttel kapcsolatban. A koncertjei végén tényleg olyan volt, mint egy diadalmas hadvezér a zongorahullákkal ellepett csatatéren.

– Zenei szempontból milyenek voltak az interpretációi?

– Nehéz erről beszélni, mert az élmény intenzitása nem tette lehetővé a racionális ítéletalkotást. Persze nem akarom kikerülni a kérdést, tudom, hogy mit akar kihozni belőle. Először is felháborított, ahogy a klasszikusokhoz nyúlt. Apámtól azt tanultam, ebben hittem, sőt hittünk Roberttel, hogy a szerző szándéka a legfontosabb. Hogy a művet úgy kell előadni, ahogy a mester lejegyezte, alázattal, odaadással. Hogy nem lehet hozzátenni és elvenni belőle semmit. Liszt azonban rendkívül szabadosan játszott: ahol tehette a bal kéz szólamát oktávmenetben játszotta, folyamatosan beleimprovizált a darabokba, ízléstelenül túldíszített mindent. Ha zenekari darabot, vagy kamarazenét játszott, a partnereivel alig próbált. Neki persze nem is volt rá szüksége, mert elképesztően olvasott lapról. De a muzsikustársai gyakran kerültek kínos helyzetbe miatta. Liszt még Bécsben volt, amikor a lipcsei Neue Zeitschrift für Musik egyik kritikusa, Joseph Frischhof összehasonlította a négy legjelentősebb zongorista játékát: Lisztét, Thalbergét, Adolf von Henseltét és az enyémet. Azért hozom csak fel ezt a cikket, mert Frischhof elég jól látta a különbségeket. Hat szempont szerint vizsgálta a zongorázásunkat: játéktisztaság, improvizáció, érzés, változatosság, billentés, egoizmus, grimaszolás. Tudja, hogy mi jött ki az összevetésből?

– Gondolom, Liszt itt is diadalmaskodott.

– Korántsem. Frischhof szerint Liszt játszott a legnagyobb érzéssel és ő improvizált a legjobban, de a játék tisztaságában és a billentés szépségében mindhárman felülmúltuk, a grimaszolás és az egoizmus terén pedig ő vitte el a pálmát.

– A személyes viszonyuk milyen volt?

– Apám már Liszt érkezése előtt el akart menni Bécsből, én azonban mindenképpen maradni szerettem volna miatta. Bevártuk hát, és egy szállóban laktunk, a Zur Stadt Frankfurtban. Négykezeseztünk, megmutattam neki Robert nemrégiben komponált Karneválját, amit őszintén csodált (természetesen hibátlanul leblattolta), és akkor még igen baráti volt a viszonyunk. Én csodáltam a 27 éves titánt, ő tisztelte a 19 éves zongoraművésznőt. Amikor két évvel később Lipcsében találkozott Roberttel – én akkor apámmal Berlinben voltam -, napokat töltöttek együtt. Mindketten úgy érezték, mintha évtizedek óta ismerték volna egymást. Mivel Liszt nekem ajánlotta a frissen befejezett Paganini-etűdöket, Robert neki ajánlotta a C-dúr fantáziát. Borzasztó, hogy milyen vulgárisan játszotta az én Robertem csodálatos remekművét! Máig kiver tőle a víz.

– Mikor romlott meg a barátságuk?

– Robert már Lipcsében, az első személyes találkozáskor érezte, hogy Liszt más világot képvisel. A két világ különbségét nagyon jól jellemzi Robert levele. Így írt nekem Berlinbe: „Liszt, az arisztokrácia elkényeztetett kedvence megérkezett, és folyamatosan a finom ruhák, grófnők és hercegnők hiányáról panaszkodott, ami igen bosszantott, úgyhogy felvilágosítottam, hogy nekünk is megvan a magunk arisztokráciája: nevezetesen a 150 könyvesbolt, az 50 kiadó és a 30 újság.” Liszt persze csak röhögött ezen. Nagyon mást gondoltunk a művészetről, mint ő, s ez a nézeteltérés a későbbiekben igen élesen mutatkozott meg. Számomra elviselhetetlen volt az a katyvasz, amit a „jövő zenéjének” neveztek Wagnerrel és Brendellel [Franz Brendel zenetörténész, a Liszt-Wagner kör első számú teoretikusa; a szerk.]. Liszt Robertnek ajánlotta a h-moll szonátát (a C-dúr fantázia ajánlásáért cserébe), de amikor 1854-ben a darab megjelent, ennek egyáltalán nem tudtam örülni. És nemcsak azért, mert Robert ekkorra már elmeotthonba került. Brahms játszotta nekem végig a darabot, de úgy éreztem, hogy az egész csak vak lárma, hogy egyetlen egészséges gondolat nincs benne: értelmetlen modulációk, folyamatos vibrálás, túlzó gesztusok egymás hegyén-hátán. És éppen ennek a műnek az ajánlásáért kellett hálát éreznem!

– Azért van, amit szeret a zeneszerző Liszttől?

– Tudom, hogy igazságtalan vagyok, mert sokat segített nekünk. Nekem személy szerint is, amikor Robert halála után anyagi okokból vissza kellett térnem a koncertpódiumra. Írt rólam egy nagyon szép cikket, koncertet szervezett Weimarban Robert műveiből, ahol én játszottam az a-moll zongoraverseny vezérszólamát, s ő vezényelt. De ne felejtsük el, hogy többször is „leipzigerisch”-nek nevezte Robert zenéjét, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy ez nem volt dicséret a részéről. Vannak persze szép zenéi: az unokájának írott Karácsonyfa ciklus például csodálatos. Egyáltalán, élete végén – úgy tűnik számomra – letisztult. Akkor sem az én ideálom szerint komponált, de van ezekben a művekben valami egészen különleges. Kevés hangot használ, de abból a néhány hangból is süt a nagylelkűség. Bármily távol álltunk is egymástól, azt kell mondjam, hogy nem ismertem nála nagylelkűbb, sőt, nála nagyobb lelkű embert.

Forrás: fidelio.hu