Egy elfeledett költőnőnk

Volt egy költőnőnk a 19. században, akinek szigetet béreltek a Városligetben. Akiért párbajozott a szerelme a kritikussal. Aki kisfiának írt verseket, és megteremtette az anyaszerepet az irodalomban. Akitől igazságtalanul elvették gyermekét. Aki megbocsátott, idős korában mégis elfeledve halt meg. Majthényi Flórát gyermekként a szerencse a magasba emelt, majd a balsors letaszított onnan. Róla írtunk.

„Majthényi Flóra, az ötvenes évek hírneves költőnője, röpke évekre az egész ország kényeztetett költőnője! – száz éve, 1837 július 28-án lépett az élők világába” – ezzel a mondattal nyitja cikkét Török Sophie, Babits Mihály felesége 1937-ben a Nyugat című folyóiratban. Ő az, aki felfedezi az elfelejtett költőnőt, és elkezd kutatni utána, hogy megpróbálja kiemelni alakját a feledésből. Bár a két világháború között, a negyedikes olvasókönyvben a gyerekek elsőként Majthényi Flóra: Mi a haza? című versét tanulják, a költőnő életéről és munkásságáról semmit sem tudnak. Babits Mihály felsége azonban egy Arany Jánostól Flórának címzett levél kapcsán ráakad a költőnőre. Azt reméli, talán egy különleges művészt fedezett fel, ezért elkezd nyomozni, és cikkeket publikál róla a Nyugatban és a Pesti Naplóban. Sőt, egy könyvet is szeretne írni az elfeledett hölgy életéről, ám a munka folyton eltolódik. Végül a művet Flóra és Ilonka címmel Koháry Sarolta írja meg Török Sophie és Majthényi Flóra életéről, felhasználva Babits feleségének jegyzeteit. Innen ismerhetjük meg Flórát, akit gyermekként a szerencse a magasba emelt, majd a balsors letaszított onnan.

Majthényi Flóra gazdag, nemesi család gyermekeként látta meg a napvilágot 1837-ben. Anyja, Kállay Johanna és apja, Majthényi Flórián, felvidéki nábob előkelő lányhoz méltó nevelést biztosított neki. Nyelveket tanult (összesen 8 nyelven írt és beszélt!), fiatalon bejárta Európát, zeneszerzeményeket alkotott, leginkább mégis az irodalom érdekelte. Kiskorától verseket írt. A visszaemlékezések egy okos és művelt, de gazdag arisztokrata rokonai által elkényeztetett gyermeket festenek elénk, akit körberajongtak, és jó kapcsolatai és pénze által lehetősége nyílt a költői pályára. Híres írókat gyűjtött maga mellé, unokatestvére volt Madách Imre, pártfogója volt Szemere Pál, anyja pedig a kedvéért egy városligeti szigetet is bérelt, ahol Flóra összegyűjthette híres íróbarátait, és írásnak szentelhette hétköznapjait.

A költészet olyan mélyen élete részévé vált, hogy még írni sem tudott, de már verset mondott tollba egy rokonnak. Tizenkét éves korában aztán találkozott Szemere Pállal, aki buzdította és segítette őt a tollforgatásban. A siker nem is maradt el: még tizennégy éves sem volt, amikor első verse a Hölgyfutár 1851. május 26-i számában megjelent. Ettől kezdve pedig majd minden hónapban publikált a lapban. Egyfelvonásos vígjátékait pedig a színházak is játszották: kettőt Andor Pál álnéven, míg egyet saját nevén.

Első kötete 1858-ban jelent meg Flóra 50 költeménye címmel, melyről maga Gyulai Pál kritikus is írt kritikát Nőíróink címmel a Pesti Naplóba. Gyulai Pál, aki az írónők leghevesebb bírálója volt, esszéjében korának egész magyar nőköltészetéről véleményt alkotott. Az írónőket dilettánsoknak nevezte, és óva intette őket az írástól, irodalomtól, kritikától, melyet szerinte tönkretesznek. Csupán a „szív gyöngéd titkait” és a „családi kör egyszerű viszonyait” tartotta a női tollhoz illőnek. Gyulai írása nem csupán Flórának, hanem a kor összes alkotó hölgyének szólt, és ez befolyásolhatta Flóra költészetéről írt sorait: „Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, költészete szűk és egyhangú, de gyengéd és nemes, s oly őszinte, minden affektációtól ment, mint ritkán a férfiaké.”

Flóra életének, lányságának érzéseit fogalmazta meg verseiben. Olyan témákat, melyeket Gyulai is megengedhetőnek és helyesnek tartott a nőírók tollából. Ezek csupán plátói szerelmekre és apró bánatokra korlátozódtak, verseinek mégis kiváló volt a szerkezete és ritmusa. Képeit általában a természetből vette, melyek finoman kapcsolódtak össze mélyebb gondolatokkal és érzésekkel.

A szerencse talán akkor pártolt el mellőle, amikor 1856-ban megesküdött Tóth Kálmánnal. A férfi korának elismert költője, újságírója, a Hölgyfutár felelős szerkesztője volt, majd Bolond Miksa címmel vicclapot vezetett. A Kisfaludy Társaság tagjává, a Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, és a politikában is részt vállalt szülővárosának képviselőjeként. Flóra édesanyja sokáig tiltotta a házasságot, de a két ifjú barátai is rossz véget jósoltak a kapcsolatnak.

Már megismerkedésükről és furcsa szerelmükről is anekdoták keringtek. Állítólag Flóra egy előadás során páholyába hívatta Tóth Kálmánt, akire mint a Vadrózsák híres költőjére kíváncsi volt. Kálmán azonban kijelentette: mágnásokkal ő nem ismerkedik! Pár nap múlva azonban véletlenül összetalálkoztak a Váci utcában, és rögtön bemutatkoztak egymásnak. Egy másik anekdota szerint: Flóra vizet hozatott két pohárban, és úgy lépett a költő elé: anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk és együtt halunk meg. Tóth Kálmán belement, Flóra fehér port hintett a poharakba, és megitták. Mikor egy kis idő múlva a költő fájdalmakat kezdett érezni, Flóra felkacagott: hiszen csak cukor volt! Az eset után Tóth Kálmánt barátai is le akarták beszélni a lányról, Kálmán azonban kitartott szerelme mellett, és megjelentette hozzá írt verseit Szerelem csipkerózsái címmel. Gyulai Pál olyan negatív kritikát írt a kötetről, hogy Kálmán párbajra hívta a férfit. Gyulai a versek alapján úgy vélte, Kálmán érzelmei hamisak, nem szereti szívből a lányt. Kálmán válaszul a párbaj során lábon lőtte a kritikust, aki az anekdota szerint így válaszolt: „Hát lőni, azt tudsz Kálmán, de verset írni nem!”

A pár egybekelt, és mintha mindketten szerepet játszottak volna: szerettek volna olyanná válni, mint a Petőfi házaspár. Mint romantikus költőházaspár léptek fel az irodalmi élet színpadán. Egybekelésük után irodalmi szalont is vezettek a Szerb utca és Zöldfa utca sarkán, a Monaszterly-házban, melyről Vadnai Károly is említést tesz irodalmi emlékezései között: „Tóth Kálmán neje: Mathényi Flóra thea-estélyeken ismertette meg a fővárosunkba jött idegen művészeket a magyar írókkal. Nála köszönté föl egyszer a bécsi népszerű humorista: Saphir az akkor itt zongorázott Klaus Vilmát oly czifrán, hogy a jobb keze pacsirta, a bal keze pedig csalogány. Nála egyszer még Volkmann Róbert is, a nagy néma, toasztot mert mondani, de az csak három szóbúl állt, és csak hárman hallottuk.”

A családba gyermek is érkezett, 1957-ben megszületett fiúk: Tóth Béla, és ezzel Flóra költészete is új témára talált. Az anyaszerep elsőként az ő verseiben jelent meg hazánkban. Ekkor azonban már felhők tornyosultak a család életére, házasságuk Kálmánnal nem alakult jól. A férfi sokat ivott, kártyázott, és félrelépéseit, hódításait Flóra nem tudta tovább elviselni, így olyan lépésre szánta el magát, amely abban a korban még nagy megdöbbenést keltett: visszaköltözött fiával édesanyjához, és 1868-ban elvált Kálmántól. A férfi ezt úgy torolta meg, hogy törvényes úton elvette tőle a fiút, és maga nevelte fel. Sokáig azt sem engedte, hogy az édesanya láthassa gyermekét. Flóra harcolt fiáért, ám az akkori törvények egyértelműen az apának kedveztek, az elvált asszonyokat kitaszította a társaság.

Flóra fiának elvesztéséről és az utána való sóvárgásról egy egész kötetnyi verset írt, melyek 1868-ban láttak napvilágot Elégiák kisfiamhoz címmel. A költemények egyértelműen utalnak arra, amikor Flóra fiát magával vitte anyjához, és Kálmán szavát adta, hogy lemond a gyermekről. Később ígérete ellenére mégis rendőri kísérettel vonult Béláért, a kicsit betegen kirángatta az utcára, elvitte, és alig egy hónap alatt a gyermekelkövetési pert is megnyerte. Flóra szava és igazolásai, melyek bizonyították, hogy az apánál és erkölcstelen unokaöccsénél nincs biztonságban a gyermek, semmit sem értek a befolyásos költő és politikus Kálmán ellen. Többé nem láthatta szabadon fiát. Az Elégiák kisfiamhoz című kötet előszavában így jellemzi írását: „Nem egyebek e sorok az igazság és fájdalom egyszerű, szívből jövő hangjainál”. Művével bizonyára segítséget is remélt, a közvéleményt is meg szerette volna nyerni magának, ám nem járt sikerrel. „…ez a kötet végig egyetlen sikoltás, a gyermekétől megfosztott, kétségbeesett anya sikoltása, és vád, vád a rossz férj és rossz apa ellen. Tóth Kálmán ekkoriban már a nemzet nagy költője volt, négysikerű drámák szerzője és befolyásos politikus, Flóra legfeljebb szűk családi körben terjeszthette a kis verses vádiratot, – hogy az irodalom és hivatalos közvélemény mennyire megbotránkozott rajta, bizonyítja, hogy még évek múlva sem akadt egyetlen cikk- vagy életrajzíró, aki Flórának ilyen című könyvéről tudni akart volna.” – írta a kötet kapcsán Babits felesége egy cikkében.

A kötetet nemcsak életrajzi háttere miatt nehéz elhelyezni Flóra életművében. Ezek a versek minden szempontból elütnek eddigi költészetétől. Ennek oka, hogy a cél teljesen más, mint korábban: bravúros szerkezet és forma, hibátlan ritmus és találó metaforák, azaz minél jobb költői teljesítmény helyett a tartalommal akart hatni. Nem a „jó mű” létrehozása volt a fontos, hanem fájdalmának kifejezése. A gyerekolvasóknak azonban már korábban írt egy kötetet: Jó gyermekek könyve címmel, amely 1866-ban jelent meg. Sajnos a könyv szintén feledésbe merült, pedig a kor első magyar gyermekkönyvénél, a Flóri könyvénél jóval erősebb verseket tartalmazott. Talán a háttérben itt is az állt, hogy az elvált nő kötetét senki sem adta volna gyermeke kezébe.

A válással Flóra elvesztette azt a helyet, melyet addig birtokolt. Szülei vagyonának nagy része elfogyott, elvált nőt pedig nem fogadott be a társadalom. Ezért külföldre költözött. Amikor tudomást szerzett arról, hogy volt férje beteg, mégis félretette a haragot, és hazatért ápolására. Haláláig gondozta, utána azonban ismét elutazott. Élt Triesztben, Németországban, Andalúziában, Sevillában, Barszelónában, Algírban és a Szentföldön is, megélhetését írásaiból, fordításokból próbálta finanszírozni.

Talán a megpróbáltatások is belejátszottak abba, hogy idős korára megbolondult. Szegényen tért haza, Császárfürdői otthonában lakott és egy főzőmasinát tervezett. Egy teknősbékát tartott magánál, és nem fürdött, mert azt hitte, akkor meghal. Végül a lipótmezei elmegyógyintézetbe vitték, férges rongyait, teknősbékáját, féltékenyen őrzött ládáját elkobozták. A ládában Tóth Kálmán műveit rejtegette – talán mégsem hunyt ki a szerelme iránta? Valamint régi írók dedikált arcképeit, s megszámlálhatatlan elhasznált színházi belépőjegyet találtak nála. Az intézetben 1915-ben meghalt. Tragikus életét Török Sophie költősorsával magyarázta, Koháry Sarolta pedig Gyulai jóslatát idézte: „Gyulai Pál baljóslata szerint az írónők pályáján átok fekszik. Sorsuk mindig a tragikum vagy a komikum, s szerencse, ha csak a boldogság romjain tévelyegnek s nem egyszersmind a bűn ösvényén.”

Majthényi Flóra: A válás perce

A válás perce oly nehéz,

A kézben nyugszik még a kéz,

A szembe olvad még a szem

Mint mindörökre, végtelen;

S a lélek már csak félig itt,

Félig követi útjait

S jobb része mégis ezalatt

A búcsúzónál itt marad.

A viszontlátás oly nehéz,

A kézben nyugszik már a kéz,

A szembe olvad már a szem,

Mint mindörökre, végtelen.

S a lélek mégis fél, remeg,

Hogy őt csak álom csalja meg

S nem mer örülni igazán,

Hogy fel ne ébredjen talán…

Wéber Anikó