Életképek: Nyári „huncotkodás”

Béci tréfált lépten-nyomon. Ha kellett, ha nem. Ha odaillett, ha nem. Neki minden nap tömör április elseje volt. Ezzel az örökös viccelődésével már-már az agyunkra ment. És azzal kérkedett, hogy őt, a tréfamestert, senki sem tudja megkacagtatni. Lehetetlen.

Viszont volt egy másik tulajdonsága: olyan mélyen tudott aludni, hogy ha „beverte a szundit”, nem egy, de tíz nagyöbű ágyút is ellehetett volna sütni mindkét füle mellett. Rázhattuk, kelthettük. A téli álmot alvó mormota is ezerszer éberebb nála.

…Sátoroztunk a folyó mellett. Egy nagyobb kompániával. Egy hét igazi felhőtlen nyár. Béci is köztünk volt. Mert a néha idétlen tréfái ellenére is kedves, önzetlen gyerek volt. Az első tábortűzhöz, honnan, honnan nem, egy használaton kívüli, fél villanypóznát vonszolt. De a csínytevéshez változatlanul ragaszkodott. Vergődő halakat csempészett a hátizsákjainkba, titkon elmetszette a lányok fürdőruháinak pántjait, lihegve-rohanva kiabálta, hogy a kalibába megjött a friss sör, s mire mi ész nélkül elrohantunk a nedű után, kiderült, hogy a szomjoltót csak délre várják, ő addig megdézsmálta féltett borkészletünket…

De betelt a pohár. A harmadik napon, már kora este elvermelte magát sátra rejtekében, és nyomban hódolni kezdett kedvenc elfoglaltságának (erre a több üvegnyi elfogyasztott árpalé is serkentette): a mélységesen mély durmolásnak. Eljött a bosszú ideje! Hatan markoltuk pokróca, hálózsákja szélét. Kiemeltük a sátorból és az éjszakai bagolyhuhogásban vittük Bécit, lihegve, botladozva messze, messze. Na, azért nem olyan távolra, csupán a néhány száz méterre lévő erdő szélére. Kissé beljebb, egy többé-kevésbé simább helyen óvatosan elhelyeztük. Fel sem mordult, szinte meg se rezdült. Otthagytuk. Kisvártatva mi is elbóbiskoltunk sátrunk ölelő vászna alatt.

…Reggel hangos kiáltások érkeztek felénk onnan, ahol Bécit hagytuk. Barátunk már ült egy bokor mellett, s egyértelműen nem tudta, hol van, és mi is van vele. Mellette két rendőr, és egy fehér köpenyes nőszemély ügyködött…

Mint kiderült, Bécire egy fiatal pár talált rá, akik rőzsegyűjtés szándékával, vagy egyéb nemes célból (?!), még szinte pirkadatkor a fák közé vonultak és belebotlottak Bécibe. Rázogatták, keltegették. Hiába. Joggal hihették, hogy baj történt vele, ezért a pár szebbik nemhez tartozó tagja elrohant a közelben lévő szállodába, ahonnan sikerült telefonon értesíteni a helyi rendőrőrsöt, akik pedig magukkal hozták a felcserkisasszonyt is.

Az esetnek hangos, bár a mi részünkről kissé ijedt kacagás lett a vége. Minden retorzió nélkül.

Béci viszont se aznap, se másnap semmilyen finomabb vagy durvább tréfát nem követett el. Kedvtelenül ült, vagy feküdt. Éjszakára pedig nem a sátrában, hanem egy közeli fűzfánál vetett magának ágyat, s egy hosszú gurtnival oda is béklyózta magát hozzá. Már-már szánni kezdtük.

De negyednap délben ismét futva közeledett valahonnan, s messziről ordította: „ Jön a vihar, jön az égiháború!” Mi csak nevettünk, hiszen fent csupa kék volt, egyetlen felhőfoszlány nélkül. Béci viszont minden holmiját bevitte a sátrába, magára húzta viharkabátját is. A sátor tartócölöpjeit megduplázta.

…Tíz perc sem telt belé, a zivatar orozva előtört a hegyek mögül és lecsapott. Némi jégszemcsékkel is paskolva a tájat. Kéken-zölden, vacogva iramlottunk ki a folyóból, kapkodva dolgainkat. Tépte, vitte a fergeteg sátrainkat is, alig tudtuk utolérni őket.

Béci kaján mosollyal ült ponyvája alatt, és békésen kortyolgatta a sörét…