Interjú Gryllus Dániellel

Hungarikumként is tekinthetünk a Kaláka együttesre, melynek útja negyvenöt éve töretlenül halad a zene és a költészet összefonódásában. Nemzedékek nőttek fel a dalaikon, több száz kisgyerek énekelhette velük a színpadon a Bicskei éneket, szinte az egész világon felléptek már, népszerűsítve az énekelt vers műfaját.
Az együttes egy hosszabb szünet után Kárpátaljára is ellátogatott. A Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet társszervezésében megvalósuló koncertkörút után a zenekar vezetőjével, Gryllus Dániellel beszélgettünk.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
– Otthon mindig volt ének, soha nem telt el ünnep zene nélkül. A gyerekkorom polgári miliőben telt, nagyapámnál gyakran, talán hétvégenként összegyűlt egy vonósnégyes, és mivel egy házban laktunk, mindig lementünk hozzájuk hallgatni a muzsikát. A szüleim is énekeltek egy templomi kórusban, ahová aztán mi is bekerültünk. Tulajdonképpen családi hagyomány volt a zenélés. Édesanyám zongorázott, főiskolára is járt. Folyamatosan vittek minket koncertekre, operába… Szerves része volt ez a családunk életének, amibe folyamatosan mi is belenőttünk. Egy Kodály Zoltán által alapított ének-zenei iskolába jártam, ahol mindig volt énekóra és hangszertanulás, kamarazenekar és kórus működött és volt néptáncoktatás is. Ekkor 1956-ot írtunk. Először zongorázni tanultam, majd ötödikes-hatodikos koromban klarinétozni kezdtem, közben folyamatosan élt a kórusjelenlét is. Amikor egyetemista lettem – 19 éves koromban –, akkor jött a Kaláka.

– Mikó Istvánnal alapítottátok az együttest. Milyen koncepció mentén indultatok el ezen az úton?
– Mint minden őszinte indulásnak, a Kalákának sem volt stratégiailag meghatározott marketingterve. Mi nem ideológia alapján kezdtünk el zenélni, ösztönösen alakult a formáció. A költészet évezredeken át csak énekszóban létezett, majd a könyvnyomtatás elterjedésével – Kányádi Sándor szavaival élve – kicsit a költészetet is a könyvbe száműzték. Mi nem tudatosan akartuk ezt feléleszteni, ösztönösen nyúltunk a versekhez. A koncepció az volt, hogy verseket énekeljünk, de ennek nem voltak stiláris elvárásai.

– Be lehet kategorizálni a Kalákát?
– Mi elsősorban egy műfaj vagyunk, nem pedig stílus. Stílusként talán a felismerhető énekhangban, az akusztikus hangszerekben és a sokféle hangszínben létezünk. Egyfajta népzenei beszűrődés kezdettől fogva jellemző volt ránk. Az évek során jöttek az új hangszerek, új költők verseit zenésítettük meg. A külföldi utak, élmények mind hoztak valamit, építettek minket. Az egyik, talán legfontosabb külföldi utunk 1981-ben, Erdélyben volt. Az egy másfajta Erdély volt még, ott tapasztalhattuk meg először az összmagyarságban való gondolkodást. Akkor, a közönséggel való találkozáskor tudatosult bennünk, hogy milyen fontos hatása van a munkánknak. Azokon a területeken, ahol a nyelvünk egy kis szorongattatásban van, még inkább felértékelődik ez a tevékenység. Ez vonatkozhat Dél-Amerikára éppúgy, mint Kárpátaljára. Van egy hagyománymegőrző aspektusa a munkánknak, ami visszahat ránk is és érezzük, hogy ettől mi is gazdagabbak leszünk.

– Tehát egyfajta küldetéstudat is van abban, amit csináltok?
– Én azt hiszem, hogy ab ovo nincs, ez valahogy mindig kialakul. Amikor érzed, hogy fontos, amit csinálsz, automatikusan te is jobban odafigyelsz és kialakulhat egyfajta küldetéstudat, de tudatosan nem ebből indulunk ki. Nekem például nagyon sok bibliai dalom van, de népművelési attitűdből vagy missziós szándékkal nem lehet dalokat írni.
A praxisnak abban a részében, hogy eldöntjük, hol koncertezünk, kiknek énekelünk, már lehet egyfajta missziós elhatározást feltételezni. Amikor kiadtuk az erdélyi gyermekvers-antológiát, volt egy dalokon túlmutató, összefogó, megtartó szándékunk is. De a népművelés mint alapállás nem lebegett célként előttünk.

– Negyvenöt éves a Kaláka. Pályátok során végig a versek álltak a középpontban?
– Az irodalom és a zene kapcsolata, és ennek sok mellékága. Rengeteg hangjátékzenét, színházi és filmzenét készítettünk, de a centrumban mindig a költészet volt. Kányádi Sándor mondta rólunk, hogy kimuzsikáljuk a versből a benne lévő dallamot, erre a véleményére nagyon büszkék vagyunk. Alapvetően ezt csináljuk, a mi dolgunk, hogy ráérezzünk milyen módon énekelhető az adott vers. A közönség életkorára vagy műveltségi szintjére nézve mindenhol meg lehet találni azt, ami hat. A kárpátaljai betlehemeseken is eszerint válogattunk a repertoárunkból. Nem vagyunk csökönyösek, tudjuk, hogy minden közönségnél van lehetőség megtalálni a lelkükhöz vezető utat.

– Hosszú idő után került fel Kárpátalja újra a térképetekre. Milyen volt visszatérni ide?
– Kárpátalja soha nem esett kívül a térképünkön, egyszerűen nem volt könnyű minket megszervezni, vagy meghívni. Többször is próbálkoztunk a kiutazással, de sajnos mindig hiányzott valami. Most hála a Pro Cultura Subcarpathica csapatának és támogatónknak, az emberi erőforrások miniszterének, valamint a szponzorként az ügyünk mögé álló Molnak és OTP-nek, azt hiszem igazi karácsonyi élményt sikerült ajándékozni a kárpátaljai közönségnek.
Kedves szituációja volt a mostani turnénknak, amikor Nagyszőlősön Marina, aki kislány korában ott volt a koncerten, most elhozta dedikálásra azt a lemezt, amit 1992-ben kapott tőlünk ajándékba, mert szépen énekelte a Bicskei éneket. 22 év után megkértük, hogy megint ő énekelje el a dalt és kapott egy újabb ajándékot.
Az esetek többségében a mi tevékenységünk meghívások alapján realizálódik, de tudatosan készülünk az ilyen akciókra, mint a kárpátaljai betlehemes, figyelünk rá, hogy melyik az a nemzetrész, ahol régen voltunk.

– Mi van a Kalákán kívül?
– Működtetem a kiadómat. Amikor elkezdtem 1990-ben, még nem volt stratégiám ezzel. Azt akartam, hogy ne gátoljon semmi abban, amit csinálok. Szinte biztos volt, hogy a Pál apostol levelei alapján írt dalainkat nem adja ki a Hungaroton, ezért alapítottam a kiadót és ez volt az első kiadványom. Nagy sikere volt, sokfelé voltunk vele, még Ungváron is jártunk Halmos Béla barátommal. Aztán jöttek a Kaláka lemezei, archív és új kiadványai.
Később kiderült, hogy van igény egy független kiadóra, amelyik nem szól bele a művészi szabadságba. Nemrég Ferenczi Gyuriék 10. lemeze jelent meg Rackák menni Amerika címmel. Both Miklóssal Kínában vettünk fel lemezt ottani népzenészekkel, Palya Beával is többször dolgoztunk együtt. Mostanra a 150. kiadványhoz közeledünk. Ennek legfeljebb a 20 százaléka kötődik a Kalákához. A Hangzó Helikon sorozatban verséneklők vannak. Nagyon sokan megkeresnek.

– Tervek?
– Nagyvonalakban már most fel tudom vázolni az évet. Idén is vannak meghívásaink, más kontinensekre is. A kiadónak is vannak tervei. Elhatároztuk, hogy a Hangzó Helikon sorozatban megjelentetjük a Kaláka – József Attila lemezt, amivel rég adósok vagyunk saját magunknak. Jönnek a telefonok, jelentkeznek muzsikusok a kiadónál és aztán alakul a világ. És hogy mennyire beszélhetünk hosszú távú tervekről egy 45 éves zenekarnál? Százötven éves nem leszek, van egy előre látható határ. De egyelőre sem fizikailag, sem szellemileg nem érzem a fenyegetettségét annak, hogy eddig és ne tovább, így aztán muzsikálunk, amíg tudunk.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma