„Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere”: kályhásmester

A 46 éves Tóth István Nagybégányban lakik feleségével és két gyermekével. Kályhásmesterként keresi a kenyerét.
Vele beszélgettem –  tegződve -, ugyanis évek óta ismerjük egymást, családjaink is baráti kapcsolatot ápolnak egymással. (A képeken látható kályhák, kandallók Tóth István munkái.)

– Nem titok, hogy a faluban csak úgy ismernek: „kályhás Pista”. Honnan ered a kályhásmesterséggel való kapcsolatod?

– Apám kályhásmester volt, ebben nőttem fel, engem is ő tanított meg a szakma alapjaira. Hétéves koromban kezdtem eljárni vele dolgozni. Kikevertem és behordtam neki a sarat a kályharakáshoz, kipucoltam a régieket. De sokáig nem raktam egyedül kályhát.

– Mi akartál lenni gyermekkorodban?

– Mindig is kályhásmester akartam lenni, mert apám is az volt, ezt láttam egész gyerekkoromban. Pedig édesapám nem akarta, hogy az legyek, mindig azt mondta, hogy ez koszos munka. Eleinte nem is foglalkoztam kályharakással.

– Hogyan telt a gyermek- és ifjúkorod?

– Nagybégányban jártam általános iskolába, majd a 8. osztály után a Jánosi Középiskolába kerültem. Ott még két évet tanultam, aztán 1982-ben leérettségiztem, illetve megszereztem a jogosítványt is. Ezután Beregszászban dolgoztam nyolc hónapot egy kőműves cégnél, az volt a dolgom, hogy rendbe tegyem az irodák kályháit. Ezt követően besoroztak katonának. Magyarországon, Budapesten szolgáltam. Sofőr voltam két éven keresztül. 1985-ben leszereltem, és hazajöttem.

– Mivel foglalkoztál a katonaság után?

– Egyrészt munkát kerestem. A beregszászi tűzoltóságnál helyezkedtem el, ahol hét éven át dolgoztam. Másrészt családot alapítottam.1987-ben házasodtunk össze a feleségemmel, Marikával. Két hónapot Bégányban laktunk, majd egy évet Balazséron, az anyósomnál. Ezalatt építkezni kezdtünk Nagybégányban. 1988-ban megszületett a fiúnk, István. Egyéves volt, amikor átköltöztünk Bégányba, Néhány évvel később, 1992-ben pedig megszületett a kislányunk, Marika.

– Akkoriban már foglalkoztál kályharakással?

– Igen, de csak rokonoknak vagy közeli ismerősöknek készítettem egyet-egyet. A legelsőt anyósomnak raktam, amikor odaköltöztünk a feleségemmel. Később egyre többet dolgoztam a környéken. Az első megrendeléseket Dédáról, Kaszonyból, Balazsérról kaptam. Aztán elkezdtem Magyarországra járni kályhát, kandallót rakni.

– Honnan szerezted be a kályharakáshoz szükséges csempét?

– Akkoriban a beregszászi járási Kovászón, illetve a nagyszőlősi járási Onokon gyártott csempét lehetett kapni, de a minősége általában hagyott némi kivetnivalót maga után. Jobban szerettem régi kályhákat lebontani és újraépíteni. Ma már más a helyzet: nagy választék van kályhacsempékből.

– Melyik volt a legrégebbi csempe, amelyikkel dolgoztál?

– 1937-es gyártási év szerepelt a legrégebbin, amelyikkel találkoztam. A régi csempék sokkal jobb minőségűek, mint az újabbak. Dolgozni is könnyebb velük.

– Hogyan alakult a kályhák, kandallók építése iránti igény az elmúlt 20 évben, amióta kizárólag ezzel foglalkozol?

– Kandallót az utóbbi 15 évben kezdtem el rakni, azelőtt nem volt rá igény. Abban az időszakban, amikor a központi fűtés jött divatba, sokan lebontották a cserépkályhát, spórt (sparhelt, azaz konyhai tűzhelyféleség – a szerk.). Ráadásul bevezették a gázt a falvakba, és ez is háttérbe szorította a hagyományos fűtési módokat. Akkoriban apám felhagyott a kályhás mesterséggel, mert nem lehetett belőle megélni, és sírkövet kezdett gyártani.
Az utóbbi években újra felkapott lett a cserépkályha. Spórt is egyre gyakrabban kérnek a sütőbetét miatt. Sokan így próbálnak takarékoskodni a gázzal, illetve rájöttek, hogy a kályhafűtés egészségesebb, mert a gázkonvektorok nagyon szárítják a levegőt.

– Milyen funkciót tölt be a kandalló a lakásban? Bútor, dísz vagy fűtőeszköz?

– Az én megrendelőim közül mindenki fűtésre használja a kandallót. Az igények között persze akadnak különbségek, van, aki csempéből rakatja a kandallót, más a terméskövet, a márványt vagy a téglát részesíti előnyben.

– Mi volt az eddigi legnehezebb munkád?

– Egyszer lembergi porceláncsempéből kellett megraknom egy kandallót. A csempe nagyon vékony volt és éles, csúszkált, amikor egymásra akartam illeszteni őket, teljesen összevágta a kezem, mire elkészült a kandalló.

–Mennyire tudod követni a technikai fejlődést a kályhás mesterségben?

– Igyekszem minden igényt kielégíteni: ha kell, üvegajtót teszek az adott fűtőeszközre, ha nincs kémény, akkor elektromos kandallót rakok, ahogy ez egy beregszászi étterem esetében is történt. Faházakba nyitott tüzelésű kandallót készítek, de építek akár szaunát is. Mostanában – figyelembe véve a megrendelő kéréseit – egyedi tervezésű kályhát is rakok.

– Azt szokták mondani, hogy a suszternek lyukas a cipője. Nálatok rendben vannak a kályhák?

– A feleségem odafigyel rájuk, szükség esetén átfugázza őket. Az évek során többször átraktam a kályháinkat, mert a feleségemnek nem tetszett, és újat is építettem már otthon.

– Továbbadod valakinek a mesterséged?

– A kályhásmesterek nem szeretik elárulni a szakmájuk fortélyait, csak akkor tanítják meg valakinek, ha már megöregszenek. Nekem is egyedül apám volt a mesterem. Még nem tudom, kinek adom át: István fiam a betegsége miatt nem lehet kályhás, így aztán lehet, hogy az unokámat fogom megtanítani rá.

– Kívánom, hogy még sok-sok évig űzd ezt a szép mesterséget, örvendeztess meg minél több embert szép kandallóval, kályhával! Köszönöm a beszélgetést!