Magyar honvédsírok Kárpátalján – a Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület tevékenysége vidékünkön

Szerző: | 2015.07.08., 21:47 | Kulturális hírek

Évek óta látogatják Kárpátalját a Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület munkatársai első és második világháborús katonasírokat felkeresve, gondozva, a honvédek emlékét ápolva. Nem keresnek feltűnést, nem reklámozzák magukat, csupán, ahogy ők fogalmaznak, szeretnének méltó emléket állítani az elhunyt honvédeknek, és megkeresni azoknak a hozzátartozóknak a nyughelyét, akiket évtizedek óta várnak haza hiába. Szolgálatuk azonban áldozatos, kemény munka, akkor is, ha ők ezt oly szerényen végzik vidékünkön. Az egyesület kárpátaljai tevékenységéről Hangácsi István elnököt kérdeztük:

Mikor és pontosan milyen céllal alakult a Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület?

– 2012 februárjában alakultunk hadisírok gondozása, háborúban eltűnt személyek felkutatása céljából. Mélyebb az indíttatása azonban az egyesület alapításának: nagyapám itt esett el Taracközön 1944 októberében. Még 2006-ban kijöttünk, hogy megkeressük a nagypapa sírját, azóta egyfajta hivatássá, küldetéssé alakult ez. Egy háromfős baráti társasággal kezdtük annak idején, évente kétszer-háromszor jöttünk ki Kárpátaljára. Később lettünk nyolcan-tízen, és rájöttünk, hogy nem lehet hosszú távon a tevékenységet zsebből finanszírozni, hiszen ide szerszámok, gépek és komoly tudás szükséges, ha valamit el szeretnénk érni. Ráadásul tárgyalni is kell a helyi ukrán szervekkel – ehhez én, mint magánember már kevés voltam. Másképp tekintenek az emberre, ha egy szervezetet képvisel.

vigyazok_egyesulete_3

Kizárólag Kárpátaljára korlátozódik az egyesület tevékenysége, vagy más határon túli területeket is fel szoktak keresni?

– A Délvidék felé nyitottunk még 2008-ban, kihívásokra számítottunk, de kellemesen csalódtunk, kedvezően fogadtak minket ott is, akárcsak itt Ukrajnában. Bácskában második világháborús katonák sírjait kerestük, hangsúlyozom, nem az 1944 végi partizán bosszú áldozatait kutattuk. A hadisírok ott viszonylagosan rendben vannak, az igazi kihívásokkal itt találkozunk Ukrajna területén. Így ma már első és második világháborús honvédsírok után kutatva nem csak Kárpátalján, hanem a hágókon túl is dolgozunk.

Érkeznek-e önökhöz olyan kérések, hogy keressék meg egy elesett, eltűnt katona sírját?

– Hetente két-három ilyen megkeresést kap az egyesület, hogy eltűnt, hadifogságba került, elesett a hozzátartozó, van-e róla valamilyen információnk? A tapasztalat pedig az, hogy ha utánajárunk, van nyoma az illetőnek az archívumokban. Ha azonban megtaláljuk a honvédet, nem biztos, hogy jót tesz a kiszivárgó információ a nyughelyéről. Vannak ugyanis úgynevezett „fekete régészek”, akik szakmailag nagyon felkészültek, mind történelmileg, mind műszaki szempontból: fémkeresővel bolygatják a sírokat, érmék, fegyverek, azonossági jegyek („dögcédulák”), relikviák után kutatva, ebből élnek meg. A talált tárgyakat hirdetik az interneten, ezekkel kereskednek. Sokszor találjuk így meg magyar honvédek dögcéduláit az interneten, olyanokét, akik pl. a Don-kanyarban, Voronyezsben haltak meg.

Hogyan történik a feltérképezése annak, hogy pontosan kik nyugszanak egy-egy temetőben?

– Irattári, levéltári anyagokat vizsgálunk, ezeket vetjük össze a helyi kutatások eredményeivel. A helyszíni keresések még most 70, 100 évvel a hadiesemények után is fontosak. Az önkormányzat, az egyházak, a helyi kocsma – mind-mind olyan források, melyek nélkül nehéz lenne megállapítani az egykori temetések valós helyét. A kapott információkat papírra vetjük, ha szükséges, lefordíttatjuk, elkészítjük a javaslatainkat, majd mindezt a felújításra, rekonstrukcióra vonatkozó műszaki rajzokkal elküldjük a honvédelmi tárcán keresztül az ukrán illetékes szervekhez. Ők jóváhagyják, vagy módosítanak rajtuk.

vigyazok_egyesulete_1

Milyen hivatalos szervekkel kerülnek kapcsolatba munkájuk során, kikkel kell kommunikálniuk?

– Mikor egyesületté alakultunk, meg kellett gondolnunk, kikkel szeretnénk együttműködni. Elsődlegesen a Honvédelmi Minisztériummal vettük fel a kapcsolatot, főleg azért, mert még a 90-es években a honvédelmi tárca hozta tető alá azt a kormányközi megállapodást, amely a két állam, Magyarország és Ukrajna közötti kölcsönös hadisírgondozás tárgyában köttetett. Az adott egyezmény végrehajtójaként a minisztérium rendelkezik a legtöbb információval az egykori katonatemetők és sírok állapotáról. Másrészt azért volt szükségünk a kapcsolatra, mert náluk vannak az alapvető, a kutatásokkal kapcsolatos iratok, archívumok, leírások. Ezeket azóta is tőlük szerezzük be. Indításként szerveztünk Szentendrén egy konferenciát, ahová meghívtuk az önkormányzatok, az egyházak, a civil szervezetek képviselőit – egy kerekasztal-beszélgetés keretében szerettünk volna egyrészt fényt deríteni azokra az okokra, amelyek akadályozzák a hadisírok kutatását és gondozását, másrészt megtalálni a legjobb megoldások gyakorlatait. A fenti találkozó alapján a honvédelmi tárca beindított odahaza egy a civil társadalom és az önkormányzatok felé irányuló programot. Ennek keretében a HM a Belügyminisztériummal együtt elvégzett egy hadisírfelmérést (1948-ban történt utoljára hadisírfelmérés Magyarországon), és az önkormányzatok segítségével fölállítottak egy hazai adatbázist. A kerekasztal-beszélgetés felszínre hozta azt, hogy bár felső szinteken működnek a hadisírgondozói kapcsolatok, a helyi szintű kutatások hiányoznak. A civil szervezetek sokban segíthetik a terepen a minisztérium munkáját. Azt kértük, hogy mivel mi már rendelkezünk helyismerettel, a Huszti, a Técsői és a Rahói járásokban tevékenykedhessünk.

Kiknek a feladata lenne egyébként a magyar honvédsírok gondozása, az ukrán vagy a magyar félé?

– Ez kölcsönös. Mindegyik ország vállalja, hogy gondozza a másik elesett katonáinak sírjait is. Tudomásom szerint az ukránok is tevékenykednek Magyarországon. A világháborúban Vörös Hadseregnek hívták azt a tömeghadsereget, ami jó néhány nációt magába tömörített, és a síroknál nem jelezték, hogy orosz, üzbég vagy ukrán katonákat temettek-e oda. Most már kutatják a katonai archívumokat, feloldották a vonatkozó dokumentumok titkosítását, meg lehet állapítani az adatok alapján, hogy az adott katona milyen nemzetiségű volt. Ahogy mi itt dolgozunk Kárpátalján, ugyanúgy dolgoznak ők is nálunk, a magyar hatóságok nem gördítenek akadályokat a munkájuk elé. A honvédelmi tárca jelentős pénzeket költ arra, hogy a magyarországi akár magyar, akár ukrán katonasírok rendben legyenek. Mi tisztában vagyunk vele, hogy itt Ukrajnában a mai nehéz időkben korlátozottak a kormány lehetőségei arra, hogy pénzt költsenek a hadisírokra. Mi annak is örülünk, hogy nem akadályozzák a munkánkat.

Hogyan viszonyulnak önökhöz a helyiek, mikor megérkeznek, jól fogadják-e önöket, vagy bizalmatlanok a tevékenységükkel kapcsolatban?

– Mi magyarok, annak idején hódítóként jöttünk ide, vannak még idős emberek, akik emlékeznek a magyar hadseregre, és nem biztos, hogy mindenkinek kellemes emlékei vannak ebből az időszakból. Nem is áll szándékunkban senkit bántani, udvariasan kérdezősködünk, igyekszünk jó viszonyt kialakítani a helyiekkel. Dolgozni jövünk ide, illetve, hogy megtaláljunk családtagokat, akik mind a mai napig hiányoznak valakiknek. Kárpátaljáról tudjuk, hogy legalább ötször cserélt gazdát a huszadik század során, az itt élők a különböző hatalmak uralma alatt egy célra törekedtek – hogy túléljék az egészet. A túlélés pedig azt jelenti, hogy bezárkózunk, és csak előre nézünk, mint a „szemellenzős lovak”. Sajnos ez a mentalitás fogad bennünket sokszor. Leírásokból például tudjuk, hogy a településen volt katonatemető, nem is kisszámú honvéd lett oda temetve, és a helyiek nem tudják. Az a generáció, amelyik tanúja lehetett ezeknek az eseményeknek, nyolcvan-kilencven éves. Nem szívesen emlékeznek vissza. A következő generáció pedig már nem is tudja, hogy katonák vannak arra a helyre hantolva és beletemetnek az egykori katonatemetőbe.

vigyazok_egyesulete_2

Nem is találnak ezek szerint olyan idős embereket, akik mesélnének arról, amit láttak?

– Az attól függ, hogy mennyi ideje dolgozunk az adott településen. Azoknak, akik ott tevékenykednek már több éve, akiket megszoktak és akik „rendesek”, időnként megnyílnak. Galíciában például egy magánház kertjében találtunk katonatemetőt. Az ott élő néni először tagadta a dolgot, de mi visszajártunk „a nyakára”. Egy idő után azt kérdezte tőlünk, hogy Magyarországnak már ez a terület is kell vissza? Megnyugtattuk a nénit, hogy egyáltalán nem ilyen szándékkal érkeztünk, kizárólag a katonák sírjait keressük, hozzátartozók kérését teljesítjük. Ekkor megértette, miről van szó, és elmondta nekünk, hogy bizony a tehén se szívesen járt arra a területre, és ott a krumpli se akart soha kikelni. A következő alkalommal vittünk ki műszereket, és a radaron megmutattuk a néninek a sírokat. A néni sírdogált, hogy mi lesz most az ő kertjével. Megnyugtattuk, hogy nem vesszük el, valószínűleg egy emlékművet fogunk csak oda állíttatni. Mikor a következő alkalommal visszamentünk, ő maga állított egy keresztet arra a helyre, koszorút tett rá. Végül elmondta nekünk, hogy most már emlékszik rá, rokonai mesélték neki, hogy ide magyar katonákat hantoltak el. Ma már ott tartunk, hogy az adott helyszínen exhumáltatni fogjuk egy hadnagy holttestét, hogy hozzá képest meghatározható legyen a többi ott nyugvó honvéd temetési helye, így neve is. A munkát az ukrán hatóságokkal együtt végezzük, mi Ukrajna területén ugyanis nem exhumálhatunk.

Gyakran végeznek exhumálásokat?

– Mint azt említettem, ehhez az ukrán illetékes hatóságok engedélye szükséges. Ezeket az engedélyeket a magyar honvédelmi tárca kéri meg, mi pedig a minisztérium megbízásából felügyeljük az adott tevékenységet.

Én Kőrösmezőn láttam, milyen szépen hozták rendbe a katonai temetőt.

– A második világháborúban az volt a gyakorlat, hogy az I. világháborús hadisírok mellé helyezték a II. világháborúban elesett magyar katonákat is. Az akkori feljegyzésekben hősi temető néven szerepelnek ezek a temetkezési helyek. Megpróbáljuk ezeket a temetőket rendbe hozni. Kőrösmező ebből a szempontból igen jelentős helyet foglal el. A településtől nem messze húzódott ugyanis az ezeréves határ, ezt védték az orosz cári csapatoktól az osztrák–magyar és a német ezredek. A Tatár-hágótól a Hoverláig tele van egyébként a vidék kisebb katonatemetőkkel. Az első világháború során nemcsak osztrák–magyar monarchiabeli és német birodalmi katonákat helyeztek ezekben örök nyugalomra, hanem olyanokat is, akik az ellenség sorai közül estek el. Az még lovagias háború volt, kölcsönösen eltemették egymás halottait. A kőrösmezői temető állapotának változása elég jól nyomon követhető, a cseh érában ugyanis film készült róla. Aztán 1939 májusának végén, júniusának elején a 101-es békéscsabai gyalogezred volt katonái – akiknek az I. világháború alatt az egykori Csongrád, Békés és Csanád vármegye, valamint Nagyvárad térsége volt a behívási körzete, és fönt harcoltak a Tatár-hágón, miután Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz –, a veteránok zarándoklatot szerveztek az elesettek sírjaihoz. Nos, ez a zarándoklat is dokumentálva lett filmfelvétellel és fényképekkel.

Az tehát a bevett gyakorlat, hogy kereszteket állítanak az elesett honvédeknek?

– Igen, kereszteket állítunk, vagy felújítjuk őket. Nem tehetjük viszont egész Ukrajnát temetővé, nem sajátíthatjuk ki a helyiek temetőit. Ezért ahol már rátemettek a katonák sírjaira, ott keresztet emelünk vagy emlékművet állítunk.

Kőrösmezőre májusban adományt juttattak el, tudna-e erről mesélni? Milyen apropóból történt az adományosztás, kiket segítettek ezzel?

– Mivel kint dolgozunk, látjuk, milyen helyzetben vannak a helyiek. Március 15-én a római katolikus egyház meghirdette az adakozás lehetőségét a miséken Kárpátalja javára. Mi folyamatosan megpróbáljuk az adományokat kijuttatni. Alapvetően az egyesület tagjai, valamint a hozzátartozók azok, akik gyűjtenek. Sajnos az adományok kijuttatása a vámszabály-változások miatt nem mindig akadálymentes. Mi pedig, ha már gyűjtünk, szeretnénk látni, hogy az adomány meg is érkezik az adott helyre. Az volt a kérdés, hogy mit hozzunk. Az emberek pénzt nem szívesen adnak a rossz sajtóvisszhangok és tapasztalatok miatt, a ruha vagy jó valakinek vagy nem, esetleg rossz minőségű, ezért döntöttünk a száraz élelmiszer mellett.

Az lenne az utolsó kérdésem, hogy részesítették-e önöket bármilyen elismerésben eddig a munkájukért, akár ukrán, akár magyarországi részről?

– Mi ezért a munkáért nem várunk elismerést. Karitatív munkának tekintjük, halottak sírjait gondozzuk, ők pedig nem várnak semmilyen viszonzást. Nekünk az jelenti az igazi elégtételt, ha egy hozzátartozót sikerül felkutatni, és a rokon ír egy köszönőlevelet. Felemelő érzés kijuttatni egy hozzátartozót az elhunyt honvéd sírjához. A rokonokon keresztül pedig az elhunyt katonák felé is megnyugtató a tudat, hogy végre a helyére került az ő emlékük, méltó módon nyugodhatnak. A magyar honvédelmi tárcától kaptunk már elismeréseket, de nem ezért végezzük a munkánkat.

A kárpátaljaiak nevében szeretném megköszönni, hogy megosztotta mindezt velünk, és köszönjük vidékünkön végzett áldozatos munkájukat is.

Sponták Szabina
Kárpátalja.ma

Pin It on Pinterest

Share This