MEGŐRZÉS ÉS KREATIVITÁS – Lengyel János interjúja Borbély Andrással

Borbély András költő, szerkesztő, az ÚjNautilus internetes irodalmi folyóirat alapító-főszerkesztője, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Irodalomtudományi Tanszékén PhD hallgató.

Ír szépirodalmat, esszét, tanulmányt, kritikát, publicisztikát. Eddig két önálló kötete jelent meg: Hidegség, állat (versek) (Napkút Kiadó, 2009), Versismeretlenek – Balassitól Térey Jánosig (Napkút Kiadó, 2010).

– Kinek jutott eszébe az ÚjNautilus (www.ujnautilus.info) beindítása, milyen nehézségeket kellett leküzdenetek, hogy mára sikeres és olvasott folyóirattá váljatok?

– Az alapötlet, ha jól emlékszem, Bánki Évától származik. De nekem is voltak egyik barátommal próbálkozásaim arra, hogy „elfoglaljuk” az egyetem hivatalos diáklapját. Az alapvető problémákat többnyire a pénztelenség okozta. Csak időlegesen sikerült anyagiakhoz jutni, s az is kevés volt. De ugyanez tette lehetővé az ÚjNautilus politikai behatárolhatatlanságát is: nem tartoztunk és ma sem tartozunk senkinek semmilyen „elvi” hűséggel.
A sikeressé válásban nem volt különösebb stratégiánk: csináltuk, amit tudtunk, ami érdekelt, amire képesek voltunk. Az egy jelentős lépés volt mondjuk, amikor többek között Kondor Péter János szerkesztőnk szívós munkájának eredményeképpen létrejött a honlap mostani változata. Azelőtt mindig sok technikai jellegű akadállyal kellett szembenéznünk, ez a honlapstruktúra azonban egyelőre elfogadhatóan működik, noha vannak rajta elemek, amelyeket frissíteni kellene/lehetne.
Jelenleg talán a legfontosabb stratégiai ügy, amelyet meg szeretnénk oldani az utánpótlás kérdése. Az ÚjNautilus sok tekintetben egy generációs lapnak indult, az alapító társaság azonban mostanra némiképp szétszóródott. Nagyon jó lenne, ha sikerülne egyre több fiatal, pályakezdő szerkesztőt bevonni a lapba. Persze ezt talán nehezíti a pénztelenség is, hiszen a szerkesztők mindig társadalmi munkában dolgoztak. Viszont az ÚjNautilus egy nyitott terep vagy platform, sokfelé alakítható, sokféle törekvést befogad. Én nagyon örülnék neki, ha be tudnánk vonni nemcsak budapesti, hanem kolozsvári fiatalokat is a munkába. Egyre több fiatal erdélyi szerző közöl az ÚjNautiluson, ahogyan Bakos Kiss Károly révén sok kárpátaljai szerzőnk is lett.

– Beavatnád az olvasókat egy internetes folyóirat mindennapi életébe? Hogyan tudtok fennmaradni? Mi a mottó, a vezérelv?

– Úgy maradunk fenn, hogy mindenkinek megvan a maga „mindennapja”, és közben önszántából, a saját belátására hagyatkozva szerkesztheti a maga rovatát. De van úgy, hogy nem csinálja, mert más dolga van, vagy élettörténeti válságban van, vagy elutazott. Mivel nem pénzért dolgozunk, nincs különösebb elvárás a rendszeres munkára, többé-kevésbé mindenki önmagát szabályozza. Próbálkoztunk a szigorúbb rendszer bevezetésével is, de az nem igazán jött be. Amit megbeszéltünk, az egy hozzávetőleges frissítési rendszeresség, amelyhez többé vagy kevésbé tartani próbáljuk magunkat. Az olvasók láthatják, hogy tartalmilag is nagyon vegyes a portál. Ez is része a nem létező koncepciónak. Mindig óvakodtunk a rossz értelemben vett szakmai professzionalizálódástól, pontosabban annak beszűkítő, elitista tendenciájától. Azt hiszem, valami olyasmit gondolunk, hogy ha már valami, akkor az irodalom inkább közügy, mint szakmai ügy, anélkül, hogy a kettő kizárná egymást. Szóval van egy megengedett kilengés a pályakezdők nem mindig kiforrott szövegei, a nem szigorúan irodalmi problémák és az irodalmi határműfajok (pl. publicisztika) irányába.
Ha minden igaz, már több mint egy éve nem volt szerkesztőségi találkozó. Ha tartottunk is, én nem voltam ott. Úgy tűnik, egy internetes lap enélkül is tud működni. Azt mondhatom, hogy jelenleg én egy nagyon elégedett főszerkesztő vagyok, mert sikerült elérni (anélkül, hogy ezt terveztem volna), hogy ne legyenek úgynevezett szerkesztőségi ügyek, találkozók, ne legyen bürokrácia, s hogy lényegében ne legyen szerkesztőség se. Így mindenki azt csinálja, amit úgy gondol, hogy csinálnia kell. Se többet, se kevesebbet. Ami nem azt jelenti, hogy nem figyelünk egymás munkájára, egymás szövegeire, sőt, néha össze is szoktunk veszni… Ez szerintem így egészséges, mert nem elvárásból vagy megfelelésből dolgozunk, hanem önálló elköteleződésből.
Jó tudni, hogy mindenki megtalálhatja a neki tetsző feladatokat: Borbáth Peti például a rendezvények szervezésében, illetve a társadalmi kérdésekről szóló vitákban szokott ötlet- és hangadó lenni. Katának sikerült „kinevelnie” egy egyre professzionálisabb kritikusi kört a kritika műhelyek révén. Bánki Éva egyetemi tanárként szintén a fiatal szépíró tehetségek felkutatásában, illetve a műfordítás területén érzi igazán otthon magát. Én az utóbbi időben főleg afféle „ordibálós” publicisztikák írásában, illetve a fiatal kolozsvári szerzők toborzásában. De ezek a szerepek nem végérvényesen kiszabottak: mindenki kísérletezhet a maga kedvére.

– 2011-ben miért éppen Kárpátalján rendeztétek meg az I. ÚjNautilus Szabadegyetemet? Közrejátszott ebben az ismeretlen felfedezésének vágya?

– Az ötlet, emlékeim szerint, Kondor Petitől származik. Mindenképpen szerettünk volna külföldre menni, valamelyik határon túli magyar irodalmi közösséget fölkeresni. Peti lakásán beszéltünk erről fröccsözés közben, s megegyeztünk abban, hogy az erdélyi, a délvidéki, a felvidéki magyar irodalomnak viszonylag jó marketingje van, az ottani írók jelen vannak a magyar irodalmi köztudatban, vannak Magyarországon is terjesztett folyóirataik, stb. Ellenben arról, hogy mi történik Kárpátalján, elég keveset lehet hallani. Szégyen vagy nem szégyen, de én magam is nagyon keveset tudtam a kárpátaljai irodalomról, sőt a kárpátaljai magyarok történelméről is. Tehát igen, valamiképpen Kárpátalja „terra incognitának” (ismeretlen föld – a szerk.) tűnt, és e tekintetben nem is csalódtunk, mindannyian nagyon mély, húsbavágó tapasztalatokkal, s nagyon fontos új ismeretekkel tértünk haza. Nagyon erős idegenség-tapasztalatot éltünk át. Azt hiszem, hogy a „kárpátaljai atmoszféra” nagyon erősen eltér mind a magyarországi, mind a többi határon túli irodalmak és történelmek hangulatától.

– A szabadegyetem keretében Lőrincz P. Gabriella és Bakos Kiss Károly személyében két fiatal költőt hívtatok meg. Miért éppen őket? Hasonló magyarországi rendezvényekre többnyire az idősebb, ismertebb irodalmárokat szokták meginvitálni.

– A kérdésedben részben benne van a válasz: azért őket, mert elsősorban fiatalokkal, a velünk nagyjából egy generációhoz tartozókkal akartunk megismerkedni. Egyébként a kárpátaljai meghívottakról nem mi döntöttünk, hanem a kárpátaljai szervezőtársak, elsősorban Dupka György tanácsaira hallgattunk. Tehát én csak azt kötöttem ki, hogy fiatalok (is) legyenek, a konkrét személyekről nem mi határoztunk, én róluk akkor hallottam először. De ha én döntöttem volna is, joggal tettem volna: Karcsi hangütése, amennyire azóta megismertem, nagyon jellegzetes és jelentős létköltészet kibontakozását ígéri, Gabriella szintén fontos archaikus rétegekkel dolgozik a szövegeiben. A fiatalok ösztönzését, kapcsolatépítését, tapasztalatszerzését fontosabbnak tartom, mint a befutott „tekintélyek” reklámozását.

– Kárpátaljai szerkesztője is van az ÚjNautilusnak, ezen túl számos kárpátaljai irodalmár publikált már nálatok. Mi a véleményed a kárpátaljai magyar irodalomról? Mennyire ismered?

– Nincs átfogó rálátásom a témára, tehát nem tudok erről érdemben nyilatkozni. Ennek oka – az én személyes tájékozatlanságomat leszámítva – az is lehet, hogy a kárpátaljai szerzők művei nem igazán jutnak el a magyarországi könyvpiacra, nemhogy Erdélybe. Egyébként a könyvterjesztés, a könyvtárak állapota itt, Erdélyben is súlyos probléma. Régóta szeretném például Fodor Géza köteteit megszerezni, akit jelentős kortárs költőnek tartok az alapján, amit tőle megismertem, de sehol nem lehet hozzájutni. És az a tény, hogy Karcsit fölvettük a szerkesztőségbe, annak a jele, hogy az ő költészetének megismertetését, kibontakozásának segítését is nagyon fontos feladatnak tekintjük. A fiatalok közül talán még Brenzovics Marianna nevét ismerhetik többen, és joggal, mert ő is nagyon tehetséges. Mindenképpen fontosnak tartanám, hogy a kárpátaljai kötetek eljussanak az összmagyar közönséghez, hogy meg lehessen szerezni a műveket, és ne csak egy-két nevet ismerjünk. Az ÚjNautiluson nagyon szívesen közölnénk kritikát is ezekről a művekről, ha eljutnának hozzánk.

– A Jánosiban megtartott rendezvényről írt esszédben van néhány mondat, amely – enyhén szólva – felháborította néhány honfitársamat. Hogy csak az egyiket idézzem: „S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy”. Néhány honi értelmiségi szerint egy erdélyi magyartól több megértés várható el. Bár az írásodban kifejtetted, hogy mire gondolsz, de pontosítanád ezt a kijelentésedet?

– Őszintén szólva nem értem, hogy az idézett mondatban mi lehet a sértő. Ez egy végletes szubjektív mondat, ahogyan az egész írás is. Egy sajátos hangulatot, az én saját akkori lelkiállapotomat próbálja meg leírni a mondat: a „sztyeppe” az idegenség-érzetnek a metaforája, annak az idegenség-érzetnek, amelyet egy Kárpátaljára látogató ember a Szovjetunió még mindig kísértő díszleteinek szemrevételezésekor érezhet. Az én szándékom szerint ebben nincsen semmilyen értékítélet, ha van is, az saját magamra, a saját „magányomra” és a saját „hidegségemre” vonatkozik.
Azt a kitételt sem nagyon tudom értelmezni, miszerint „egy erdélyi magyartól több megértés várható el”. Ki az, aki ezt elvárja egy „erdélyi magyartól”? És egész pontosan mivel szemben kellene megértőbbnek lennie egy „erdélyi magyarnak”? Egyáltalán mit fed az a megnevezés, hogy „erdélyi magyar”? Én nem tudok az erdélyi magyarok közössége nevében beszélni, csak a saját nevemben. Amit az esszében írtam, annak sincs semmi köze az „erdélyi magyarsághoz”. Azt hiszem, elmúltak azok az idők, amikor valakit felelősségre vonhattak azért, mert nem felelt meg egy közösségről alkotott sztereotípiának. Hiszen a „honi értelmiségiek” még nálam is jobban tudhatják, hogy mik a következményei annak, ha valakit nem önálló személyiségként, hanem pusztán a közösség egy példányaként vesznek figyelembe. Amit mondtam, azt csakis a saját magam nevében mondtam, nem pedig „erdélyi magyarként”.
Engem személyesen nagyon mélyen megrázott mindaz, amit Kárpátalján tapasztaltam, amit a kárpátaljai történelemről megtudtam, amit a beregszászi múzeumban láttam. Ennek próbáltam egy szubjektív, naplójegyzetszerű írásban hangot adni. Mindezek a dolgok azóta is foglalkoztatnak. Mélyen megrázott például az, hogy a szovjet totalitarizmus öröksége húsz évvel a Szovjetunió szétbomlása után is ilyen mélyen meghatározza a fiatal generáció gondolkodását. Saját „erdélyi” tapasztalataimból pedig tudom, hogy a régi rendszerre való mutogatás sokszor a jelenbeli problémák, kihívások iránti felelősség alóli kibúvóként is funkcionálhat. Az a közösség, amelyet traumatizál a totális erőszak, amelyik elszenved és „túlél” egy szisztematikus népirtást, érthető, hogy az erőszak elmúlta után is hajlamos magát mártírnak, áldozatnak tekinteni. Mégis azt gondolom, hogy ha a mártír szerep kizárólagossá válik, ha a történelemről csakis tragikus hangon szabad beszélni, és nincsen megengedve az irónia, a groteszk, a tragikum komikus oldalának a megmutatása, ha folyton csak a katasztrófákat „muzealizáljuk”, ezzel valamiképpen magát a halált „tartósítjuk”, s így a mártír szerep az önpusztítás egyik formájává válik.

– Ám a legnagyobb felháborodást a következő mondatod váltotta ki: „Megfigyeltem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás”. No meg az „emlékezetfasizmus” kifejezés. Az tény, hogy a kárpátaljai magyarság különösen érzékeny ezekben a kérdésekben, nem is halad mindig a jó irányban, de nem gondolod azt, hogy a Kárpátalján eltöltött néhány nap után elhamarkodott dolog ilyen messzemenő kijelentéseket tenni?

– Nem gondolom, hogy „messzemenő kijelentést” tettem. Inkább úgy érzem, hogy noha magyarul beszélünk, mégis máshogyan értünk olykor szavakat, hangsúlyokat – ami persze természetes a térbeli távolságok és az eltérő történelmi, kulturális hagyományok miatt. Igen, úgy tűnt számomra, hogy Kárpátalján nagyon fontos szerepe van a kulturális életben, a kultúraszervezésben a megőrzésnek, az archiválásnak. De amire utalni akartam, az az, hogy ahol a megőrzésnek nagyobb a szerepe, mint a kreativitásnak, vagy ahol kizárólag a múlt követésével, megmentésével, a hagyományok őrzésével foglalkozik a kultúra, az olyan, mintha ott már nem hinnének a jelenben és a jövőben. A jövő szempontjából sokkal fontosabbnak tartom, hogy például Fodor Géza és Bakos Kiss Károly kötetei (de persze a többieké is) eljussanak Budapestre és ide, Kolozsvárra; hogy az új jelentéseket, új formákat, új érzelmi világokat feltaláló kreatív művészetnek legyen legalább akkora presztízse, mint a múlt tiszteletének és megőrzésének.
Természetesen nem akarom kicsinyíteni a hagyományok megőrzésének jelentőségét egy olyan helyzetben lévő közösség esetén, mint amilyen a kárpátaljai. De a hagyomány sokszor gúzsba köt és korlátoz. Szerintem fontos belátni, hogy a hagyományőrzés mellett a színvonalas új alkotások, az élő kortárs művészet, az újra, a változásra is nyitott olvasóközönség legalább olyan fontos, ha nem fontosabb garanciája a közösség megmaradásnak, mint a hagyományőrzés.
Az „emlékezetfasizmus” valóban provokatív szó. Ahogyan a fentiekből is látható talán, arra akartam ezzel a provokációval utalni, hogy a múlt, a hagyomány, a katasztrófákra való emlékezés kizárólagossága, amely újra meg újra „beírja” a traumát az új generációk emlékezetébe is, amely kötelezővé teszi, sőt előírja az emlékezést a katasztrófákra, ezáltal tulajdonképpen konzerválja, erőszakosan előírja a trauma átélését az emlékezésen keresztül azok számára is, akik nem élték azt át fizikai értelemben. Tehát az emlékezés követelése, az alternatív elbeszélések hiánya is diktatórikus, előíró aktus. Levegőre, szabadságra, felszabadult kreativitásra, a jelen intenzív megélésére is szükség van ahhoz, hogy egy múltbeli traumákkal küszködő kultúra tovább tudjon élni, fenn tudjon maradni. Nem állt szándékomban senkit megbántani ezzel a szóval, inkább figyelmeztetésnek szántam: ha folyton a múlton rágódunk, a halottakat ünnepeljük, elszalasztjuk a saját életünk megélésének lehetőségét.

– Mi a véleményed Magyarország kulturális életéről?

– Erre a kérdésre nem tudok átfogóan válaszolni. Nyilván nagyon rétegzett jelenség a magyarországi kulturális élet, Budapestről sem látható át, én pedig Kolozsváron élek, innen még annyira sem. Ami mostanság mindenképpen látszik, hogy egy nagy átalakulási folyamat megy végbe a kulturális életben. Nem szeretnék kitérni az aktualitásokra, inkább egy olyan problémát említenék, ami strukturális jellegű. Tudjuk, hogy az államszocialista időkben a kulturális élet támogatása, a könyv- és lapkiadás, a színház stb. nagy százalékban állami feladatnak számított, hiszen ebben a politikai rendszerben a hatalom saját jogszerűségének fenntartásához, saját hatalmának megerősítéséhez rá volt szorulva a kultúra legitimációjára. Ugyanakkor az anyagi támogatásért cserébe elvi hűséget várt el. A rendszerváltozás után a kultúra finanszírozása sok téren megmaradt állami kézben, de azt már nem fogadjuk el, ha a hatalom tartalmi dolgokba is beleszól. Ez helyes is így. Csakhogy közben a hatalom törvényesítésének a módja is megváltozott: a hatalom egyre kevésbé él a kulturális legitimáció stratégiájával, azaz hatalma fenntartásához egyre kevésbé van szüksége a kulturális elit támogatására. E tekintetben sokkal erősebb befolyásra tett szert a gazdasági (és nem kulturális) érdekeknek alárendelt tömegmédia, illetve maga a kapitalista tőke. Mivel tehát a hatalomnak egyre kevésbé van szüksége a kultúra legitimáló erejére, bizonyos értelemben természetesnek is tekinthető, hogy igyekszik valamelyest kivonulni a kultúra finanszírozásából.
Látható, hogy noha a kultúra szereti magát függetlennek tekinteni, gazdasági tekintetben sohasem független a politikai hatalomtól. Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon súlyos kérdés, ami a kultúrának, a művészetnek a társadalmi legitimációját is provokálja. Ha a hatalom nem támogatja, vagy éppen csak a maga érdekei függvényében támogatja a kultúrát, s a kultúra így valóban, azaz gazdaságilag is függetlenné válik – jelen esetben azért még közel sincsen erről szó –, akkor vajon miből fogja a kultúra reprodukálni magát? Ahelyett, hogy a hatalomtól várná el a támogatást, bizony oda kell majd fordulnia az emberekhez, a társadalomhoz, és meg kell győznie őket arról, hogy igenis kultúrára szükség van, el kell nekik magyaráznia, a politikai hatalom közvetítése nélkül, hogy miért van rá szükség, meg kell győznie, hogy támogassák, vásárolják a művészetet. Ehhez azonban a kultúrának, a művészetnek válaszolnia is kell valamelyest a fölmerülő társadalmi és egzisztenciális kérdésekre. Tulajdonképpen ekkor jutnánk el a kultúra demokratizálásának egy nagyon fontos szintjére, vagyis ha az emberek saját belátásukból, saját szellemi igényeik kielégítése céljából támogatnák a művészetet, nem pedig a politikai érdekek által vezérelt pénzosztó intézményeken keresztül.
Úgy látom, hogy a kulturális élet jelenlegi lázadása hátterében a politikai hatalom ellen, a jogos szakmai kritikán túl, van egy fontosabb kérdés: a kultúra társadalmi legitimációjának kérdése, ami nem fog megoldódni pusztán azzal, hogy kritizáljuk a politikát, csak azzal, ha a kultúra életszerű párbeszédet kezdeményez a valós társadalmi problémákkal, ha megpróbálja legalább részben önálló részrendszerként fönntartani magát, ha úgymond „visszaszocializálódik”, ha visszatér az emberek közé, abba a „közszférába”, amelyet jelenleg a politika és a médiamanipuláció tölt ki. Ehhez persze többek között arra is szükség lenne, hogy a magántőke felismerje, hosszú távon kifizetődő és racionális dolog a kultúrába, az oktatásba, a tudás „termelésébe”, a művészetekbe befektetni. Miért ne lenne elképzelhető, hogy például egy bank kedvezményes múzeumlátogatási lehetőséget, vagy könyvvásárlási kedvezményt biztosít ügyfeleinek, ha támogatja a kortárs művészetet, s nem csak tisztán pénzügyi kedvezményeket ígér? Miért ne térülne ez meg? Miért ne lehetne áldozni arra, hogy a művészet „terápiás” hatékonysága segítse egy disszocializálódott társadalom lelki, szellemi gyógyulását, amely nyilvánvalóan hatással lenne a gazdaság regenerálódására is? A művészi értékek öncélú termelése és az öncélú tőkefelhalmozás talán ugyanannak a rossz rendszernek a két szélső pólusa, miközben mindkettő magára hagyja a társadalmat.
Jelenleg a kultúra abban a csapdában van, hogy egyrészt el kell várnia, hogy a politikai hatalom eltartsa őt az adófizetők pénzéből, ugyanakkor teljesen független is szeretne maradni. Ezt a kérdést, ha egyáltalán lehetséges, csak egy nagyon radikális kultúrgazdasági koncepcióval lehetne megoldani: amire én jelenleg sem a politikai hatalom, sem annak ellenzői részéről nem látok igazi fogékonyságot.

– Mostanában min dolgozol? Mikorra várható az újabb köteted megjelenése?

– Két kötetem van szinte nyomdakészen. Az egyikre már pénz is van, úgyhogy tavaszra ez biztos megjelenik az AmbrooBook kiadónál. Különös összeállítás lesz, afféle kísérlet, amelyet regényként ugyanúgy lehet majd olvasni, mint filozófiai, esztétikai, irodalomelméleti gondolatok konglomerátumaként. Kicsit úgy, mint Ottlik Géza Próza című könyvét.
A másik verseskötet lesz: az utóbbi három-négy évben írt szövegekből egy szigorú összeállítás. Ezt a kötetet mindenképpen itthon, Erdélyben szerettem volna megjelentetni, de még nem dőlt el, hogy ez fog-e sikerülni. Ezek mellett a doktori disszertációmon dolgozom, amely Szilágyi Domokosról fog szólni.

– Köszönöm a beszélgetést, további sok sikert kívánok neked!

– Én is köszönöm a kérdéseket.