Mesternek mestere – Visszaemlékezés Jankovics Máriára

Kulin Ágnest Kárpátalján kicsik és nagyok egyaránt ismerhetik. Rajzait az Irka olvasói minden lapszámban megcsodálhatják, s az idén harmadik alkalommal megrendezett Jankovics Mária Alkotótábor látogatói is találkozhattak már kedves mosolyával s magával ragadó egyéniségével.

A személyiségében és tehetségében is sokban Jankovics Máriára emlékeztető fiatal festőművész a grafikus és textilművész tanítványa lehetett évekig, aki anyai szeretettel vezette be nemcsak a művészet világába, hanem az élet apró rejtelmeibe is. Hogy hogyan alakult ki ez a sírig tartó szoros kapcsolat mester és tanítványa között? Erre Kulin Ágnes próbál válaszolni nekünk.

– Marika nénit eleinte csak az Irkából ismertem – meséli Ági. Hiszen gyerekkorunkban mi is folyamatosan gyűjtöttük a lapokat, amelyekben kifestettem Marika néni minden rajzát, azt is, amely nem is kifestőnek készült, sőt még a sorközöket is. Nagyon élveztem. Személyesen 5-6. osztályos koromban találkoztunk, amikor anyukámmal elmentünk hozzá a kis rajzos mappámmal, hogy elvállalna-e diákjának. Így lett, bár nagyon ritkán foglalkozott tanítással.
Hetente egyszer, néha többször is ellátogattam hozzá. Közel lakott az iskolánkhoz, s így órák után csak a Minaji forgalmi hídon kellett átsétálnom hozzá. Ilyenkor leültünk a műteremben, mindig kaptam egy kis teát, süteményt, s beszélgettünk is. Kötetlen volt a munka, játszva tanultunk. Mindig bekapcsoltuk a bakelit lemezlejátszót, s zene közben dolgoztunk.
Nagyon jók voltak a különóráink. Már az elején érdekes tanár-diák viszony alakult ki köztünk, hamar egymásra találtunk. Nem volt bennem félsz vagy távolságtartás, mert Marika néninek olyan kedves mosolya volt. Amikor megszólított, soha nem éreztem, hogy most ő a tanító néni, aki jegyet fog nekem adni, s ha valamit rosszul csinálok, akkor lehet, hogy meg is szid. Mindig megvoltak azok a közös témák köztünk, amelyek baráti viszonyt hoztak létre. Úgy éreztem, Marika néni is élvezte a beszélgetésinket, a délutáni foglalkozásinkat, s ez nagyon jó volt.
Az elején gondoltam arra, hogy esetleg zavarom őt a munkája során, de idővel ez elhomályosodott. Hisz ilyenkor ő is dolgozott a saját munkáin, s én is az enyémen. Mindig meg-meglátogatta az asztalomat, megnézte, mit csinálok éppen, tanácsokat adott. Legtöbbször absztraktabb képekkel foglalkoztunk, de készítettünk önarcképet, csendéletet is. Ilyenkor ő vett egy könyvet, rátett egy vázát, abból leomlott valami anyag, s azt mondta: ezt oldjuk meg, de rendesen. Egyszer készítettem egy realista csendéletet, amelyre azt mondta: fogalmazzuk át. Így ebből a csendéletből készítettem egy meleg és egy hideg színekkel készített változatot. A meleg színekből készült nagyon megtetszett neki, s elkérte ajándékba, amire én annyira büszke voltam, hogy szinte szökdelve mentem haza anyuhoz, s mondtam: csak egy képet hoztam haza, mert a másikat Marika néni elkérte magának.

Marika néni nagyon maximalista volt. Az Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskola felvételijéhez egy mappát kellett összeállítanom a munkáimból. Ezt is együtt készítettük. A képeket együtt passzpartoztuk, a mappára díszítő sormintát rajzoltunk, és együtt raktuk „tökéletes” sorrendbe a rajzokat. Mivel ő is ezt az intézményt fejezte be kerámia szakon, elmondta az élményeit. A diplomamunkája egyébként egy kültéri samott edénycsoport kompozíció volt, amely nagyon sokáig a szakközépiskola előtt állt. Miután felvettek, nem jártam már Marika nénihez különórákra, de azért hetente, kéthetente beszélgettünk telefonon, vagy meglátogattam őt. Ilyenkor megmutattam az éppen készült munkámat, s ő tanácsokat adott. Mindig figyelmeztetett, hogy nem kell mindenkire hallgatnom. Jó színérzékem volt szerinte, s attól tartott, hogy ezt elrontják bennem, nagyon beiskolásítanak majd. S ekkor már együtt jártunk kiállításokra, alkotó táborokba is. Ilyenkor mindig egy szobában laktunk, s új oldalát ismertem meg, hiszen olyan kislányos vidámsággal mesélte este a történeteket a fiatalkorából.
Az első kiállításom is Marika nénivel közösen volt. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Kölcsey Ferenc Szakkollégiumában grafikákat, sógyurmákat, makramékat, faliképeket mutattam be. Furcsa volt ott állni. Amikor felemlítették a nevemet, úgy elszégyelltem magam. Akkor adtam először interjút a munkáimról, s művésznőcskének szólítottak. Örülök, hogy Marika nénivel együtt élhettem át azt akkor.

Amit édesanyám a művészettel kapcsolatban nem tudott nekem elmondani, azt Marika nénitől megtanultam, s emellett még többet is. Én második édesanyámnak tekintettem őt. Sokszor jártunk kirándulni. Emlékszem, amikor nyaranta az Ung partján együtt szedtük a gyógynövényeket, mikor megmutatta, hogyan kell a búzamagot csíráztatni, vagy ahogyan a kövirózsák helyes gondozásáról mesélt. A kertjükben is gyönyörű virágok voltak. Mivel lépcsőzetesen helyezkedett el, így kintről is látható volt a szilakert, a gyönyörűen nyíló rózsabokrok. Öröm volt odamenni. Az édesanyjával és édesapjával éltek ebben a házban, akik egy idő után nagypapaként és nagymamaként viselkedtek velem. Büszkén mutatták a kertből szedett befőzött gyümölcsöket. Volt ott mindenféle gyümölcsfa, s minden, ami egy falusi kertben megtalálható, az ott Ungvár központjában, náluk is megvolt. A műterem a házon kívül egy kis terasz alatt volt a kert felé. Az ajtaján kilépve rögtön ezt a kertet láthattam. Nagyon hangulatos volt. A skanzenbe is elláthattunk. Már Marika néni édesapja is a művészek között forgott, hiszen asztalosként vakrámákat is készített. Sok történetet hallottam tőle a művészekről, azok allűrjeiről, rigolyáiról.

Marika néni a festés mellett batikkal foglalkozott, gobelineket és grafikákat is készített, nemcsak az Irkában, hanem azon kívül is, s olyan különleges technikákkal is foglalkozott, mint például a selyemfestés. Ez nagyon anyagigényes, kiszámíthatatlan, kényes és nehéz eljárás. Saját maga keverte hozzá a kontúranyagot, s Amerikából szállították a selymet. Ezeket a kis technikai rejtelmeket nekem is megmutatta, én pedig csodálattal figyeltem, hogyan úszik a pigment a vékony selyemszálak között. Ilyenkor olyan volt a műhely, mint egy kis boszorkánykonyha.
Mindig arra sarkallt, hogy ha látok valami érdekes momentumot, fényképet, újságcikket, vagy valami hirtelen megihlet, azt gyűjtsem össze egy füzetben. Marika néninek is több ilyen albuma volt, amelybe ötleteket, grafikai motívumkezdeteket rajzolt le. Nála is megfigyelhető volt, hogy egy-egy motívumot úgymond átültetett más képeibe, és utaztatott az évek során alakítva rajta. Ezeknek az első próbálkozásai megvannak ezekben az albumokban. Nem mondom, hogy ezt én is olyan rendszerezetten folytatom, de most is örömmel lapozgatom át Marika néni albumait.

Az Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskola utolsó évén Marika néni kórházba került.
Egy őszi Irkát kellett volna készítenie ekkor, s folyamatosan restellte magát Punykó Marika néni előtt. Már nem tudta olyan gyorsan elkészteni a rajzokat, ezért segítettem neki benne. Elmondta, hogyan szokta, s mellette ülve rajzoltam. Így az első Irka, amelyet készítettem, közösen készült lapszám volt, amelyben átadta nekem a stafétabotot.
Ebben az időben suli után mindig elmentem a kórházba, s onnan haza. Így teltek a napok egészen az utolsóig. Halálakor többen is ott voltunk a barátai közül, s láttuk, ahogy elmegy.
Nagyon sok történet, emlék van, amely most is visszaköszön, s szomorúan, de mégis boldogan emlékezek vissza Marika nénire. Aki ismerte, az tudja, miért, hisz nem tudok olyat, aki negatívumot mondana róla, s ez nagyon ritka egy embernél. Ilyen lélekkel nem sokszor találkozhatunk az életben. Összetartó kapocs volt a Révész Imre Társaságban is, ahol békéltető szellemként ma is körülleng néha.