Nagy Pétertől a szovjet hadseregig – Kortárs-est a Hadikban Vári Fábián Lászlóval
A Kortárs Kiadó estjén a véletlen szőtt kapcsolatot a bemutatott könyvek között: Oroszország és (vagy) a volt Szovjetunió a közös háttere két szerző teljesen eltérő ihletésű élményanyagának.
Hammerstein Judit történész és Vári Fábián László költő-író voltak az est vendégei, ahol a Kortárs Kiadó könyvújdonságairól beszélgetett a szerzőkkel Ambrus Lajos főszerkesztő. Míg odakint őszbe fordult a nyáreste, szél cincálta a fákat és szakadt az eső, addig a Hadik fülledt kávézójában egy kis orosz utazásra indultunk: jóval a szovjet idők elé, majd bele a közepébe, végül a hátunk mögött hagyva, áthajózva a jelenbe. E képet nem véletlenül hívta elő az est: Hammerstein Judit könyve Alekszandr Szokurov filmjének címére, Az orosz bárkára utal.
Az orosz rendező-forgatókönyvíró 2002-ben készítette el a vágások nélküli, de a befogadást lenyűgöző képeivel megkönnyítő filmjét, amely az orosz múltba utaztatja nézőjét, egészen a 17. századig. Az Ermitázs termeiben játszódó történetfolyam egyik főhőse, és egyben kalauzunk egy francia márki, Custine – az ő figurájára utal A márki és az orosz bárka cím Hammerstein Judit tanulmánygyűjteményének élén. A könyv oroszországi utazásokat pásztáz történészi és irodalmári szemmel, elsősorban magyar (vagy „hivatalosan” külföldi, de magyar vonatkozású, kapcsolódású) szerzőktől: ki hogyan látta és dolgozta fel oroszországi vagy szovjetunióbeli utazásának benyomásait. És legfőképp: miként viszonyulnak a Szokurov-film főhőse, a márki által megfogalmazott orosz-eszményhez.
Mint Hammerstein Judit elmondta, ennek az eszménynek a lényege, hogy nincs orosz társadalomfejlődés és modell, csak a nyugati minták szervetlen átvétele, az utánzás. Míg a márki riasztó képet rajzol a zsarnokság fejlődéséről, addig felvillantja egy elvarázsolt szépségű birodalom arcát is, amely a nyugati ember tükre: megpillanthatja benne eltűnt múltját.
Ahogy Ambrus Lajos is utalt rá, a kötet igazi értéke olyan elfeledett művek felélesztése, mint Markovits Rodion Szibériai garnizon című regénye, vagy Sinkó Ervin moszkvai naplója, továbbá Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide szovjetunióbeli utazásainak feldolgozása. Ami a mai orosz-képet illeti, magyarázta Hammerstein Judit, a Nagy Péter óta élő sztereotípiák nem sokat változtak, ezek közül is első helyen állnak a „despotizmus” és az „orosz lélek” fogalmai. Érdekes momentum, hogy az orosz önértelmezéshez mindig kellett egy nyugati nézőpont (lásd Szokurov filmjében Custine márki).
A ’90-es években intenzíven felmerült a kérdés: mit kezdhet ez a birodalom a múltjával. Ez lett a központi problémája az új áramlatnak, az úgynevezett feketeirodalomnak is. Rangos képviselője, Viktor Jerofejev szerint – akinek Az orosz lélek enciklopédiája című művét szintén alaposabban körüljárja a szerző –a klasszikus irodalom népboldogító eszméi immár zsákutcát jelentenek. De ahogy Hammerstein Judit is hangsúlyozta: fontos észrevennünk, miként fut épp úgy zsákutcába Jerofejev és kortársai szemlélete is, a pőreséget, a brutalitást, a nyers valóságot ábrázoló művek egyhangúságában.
A kortárs hazai szemnek és fülnek ismerősebb hangok szólalnak meg Vári Fábián László Tábori posta című regényében, amelyben az elmúlt évtizedek történelme alakul regényes naplóvá. A szerző az egyik legnevesebb kárpátaljai magyar költő, író, néprajztudós, szerkesztő – mutatta be Ambrus Lajos Vári Fábián Lászlót, felidézve azt az időszakot, amikor még kötelező volt a folyóiratközlésekben a határon túli szerzők neve mellett zárójelben feltüntetni a külföldi ország nevét. Ezzel a hagyománnyal először az Ilia Mihály szerkesztésében megjelenő Tiszatáj folyóiratban szakítottak (lett is belőle baj).
Kárpátaljaiként speciális helyzetben a szovjet hadsereg tagjaként sorozták be – emlékezett vissza az író – ráadásul NDK-beli szolgálatra. Szovjet katonaként, magyar emberként Kelet-Németországban szolgált: ekként összegezhető a kötet élményanyaga. A külföldi szolgálat miatt a katonák csak tábori posta címmel rendelkeztek – emlékezett vissza Vári Fábián László az időszakra –, s amikor a regény megírásába fogott, az első pillanattól kezdve tudta, hogy ez lesz a címe.
Az Ungvári Egyetemen tanuló fiatalembert ’72-ben tanácsolták el az egyetemről egy a kárpátaljai magyarságot tömörítő, polgárjogivá terebélyesedő mozgalomban való részvétel miatt. Még abban az évben megkapta a behívóját. Érdekes és aktuális momentum, mesélte Vári Fábián, hogy az Együtt című lapban (melynek szerkesztője), nemrég közöltek egy interjút a beregszászi főkonzullal, aki elmesélte, hogy ’72-ben hívták be katonának és itt találkozott Vári Fábián Lászlóval. „De így utólag minden sorstársamat megölelném” – emlékezett vissza a költő-író, aki elmondta, hogy a szovjet hadsereg egy hatalmas konglomerátum volt, amely számos nemzet tagját magába olvasztotta.
S hogy az a bizonyos mozgalom, amelynek következtében kidobták az egyetemről, nem volt hiábavaló, később beigazolódott. A ’70-es években a Kárpátaljáról áttelepült, de akkor már hazalátogató Kis Ferenccel Kovács Vilmosnál találkoztak gyakran – mesélte Vári Fábián László –, aki egy alkalommal azt mondta: „A kárpátaljai magyar irodalom biztosan ebben a rajban fog megújulni”. A Tábori postában az ő alakjuk is megelevenedik, s a kötet szép példája a „jóslat” beteljesedésének.
Laik Eszter