Öt nap Cereden
Ungvári tanárként nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy a ceredi Versekkel a magyarságépítésért táborba meghívást kaptam.
Nem kis felelősség egész szülőföldemet, Kárpátalját képviselni, és néhány előadásban közelebb hozni a résztvevő gyerekekhez ennek a régiónak az irodalmi hagyományait.
Az efelett érzett nem titkolt izgalommal indultam október 26-án ennek a majd’ háromszáz kilométeres útnak oldalamon hat fiatallal, hátamon gitárral. Vitt a buszunk keresztül a ritkán látott, szokatlanul egyhangú magyar Alföldön át egészen egy olyan vadregényes tájig, ami már sokkal inkább hasonlított a hazai Kárpátok környékéhez.
Érkezésünkkor mosolygós, kedves kunszentmiklósi kollégák fogadtak és köszöntöttek minket. Elszállásolásunkra gyönyörű, falumúzeumra emlékeztető fogadóban került sor, és a kellemes benyomások után már az első Cereden töltött órákban éreztük: ez a négy nap túl gyorsan elröpül majd.
Az október végire nem jellemző meleg időjárással kedveztek nekünk az égiek. Cered környékét bebarangoltuk, minden nap egy-egy újabb élménnyel teli túra várt ránk. Ezek az őszi hangulatú, napfényben fürdő békés lankák megunhatatlanok voltak. Kárpátaljaiként, a határátlépések hosszas várakozásainak és ellenőrzéseinek kellemetlen élményével fejemben különösen mély benyomást tett rám a szlovákiai Tajti halastavánál tett látogatásunk. Furcsa és egyben kellemes volt tapasztalni, hogy, amint a beregújfalui Bakos Kiss Károly írja Útlevél című versében: „…nem vigyázza puskacsőr / Sem ide-oda léptemet…”
A nap túlnyomó részét persze az előadások, foglalkozások tették ki. Kihívást pedig nemcsak a rám bízott feladat jelentett, hanem az is, hogy olyan remek előadók mellett, mint Raffai Ágnes, a Vajdaságból érkezett színművésznő és Tóth Péter kunszentmiklósi tanár, versmondó, harmadikként igyekezzek valami érdekeset, hasznosat és maradandót átadni. Örömmel tapasztaltam, hogy az előadások sikere a gyerekeken nem múlott, hiszen ritkán látott érdeklődéssel fordultak felém, és valósággal magukba szívtak mindent, amit én szülőföldem történelmi és irodalmi hagyományairól elmeséltem.
Végigkövettük a Kárpátaljához kapcsolódó magyar irodalomtörténeti érdekességeket Anonymus első említéseitől, Gyöngyösi Istvánon és Dayka Gáboron át egészen Szabó Dezsőig. Nemzetünk egységének bizonyítékait a szépirodalom után a népköltészetben is felleltük, rájöttünk, mennyire hasonlóak a magyar néplélek legfinomabb rezdülései bárhol a Kárpát-medencében. Végül általam az önálló kárpátaljai magyar irodalom történetével, sajátosságaival, jelentősebb alkotóival ismerkedhettek meg a táborozók.
A kulturális program részeként vasárnap, hétfőn és kedden előadói estet is tartottunk. Az első estén én állhattam a színpadra, és ebben a szűk félórában is szűkebb pátriám irodalmának a bemutatásán volt a hangsúly. Gitárkísérettel kárpátaljai költők megzenésített verseit énekeltem. A műsort közös énekléssel zártuk, a táborozók megtanulták énekelni Horváth Sándor Mert a haza… kezdetű versét. Hétfőn és kedden Tóth Péter, majd Raffai Ágnes csodálatos versmondással kápráztatott el mindannyiunkat.
A tábor legfelemelőbb, közösségformáló erejű pillanata az utolsó napi kiránduláson történt. A község egyik legszebb bércének csúcsán, ami akkor sokunknak talán a világ tetejének tűnt, együtt énekeltünk. Határon innen és túl, mindannyiunk lelkében csak úgy visszhangoztak a sorok:
„Mert a haza nem eladó.
Ezüst pénzre sem váltható.
Mert a haza lelked része,
határait beléd véste
ezer éve a hit.”
(Horváth Sándor: Mert a haza)