Szent megszállottsággal – Interjú Farkas Tünde népdalénekessel és zenésztársaival

Nem kárpátaljai zenészek, de mivel nálunk is bemutatkoztak egy előadással, azt hiszem, sokan szívesen olvasnak róluk bővebben. A beregszászi fellépésük alatt és után volt alkalmam elcsípni néhány visszajelzést a koncertről: ”nagyon különleges volt”, „még ilyet nem hallottunk Beregszászban”, „az előadók közül nekem ők tetszettek a legjobban”.
Az interjúban zenei pályafutásukról, beregszászi fellépésükről, a szakrális zenéről, terveikről mesélnek.

– Hogyan találtatok egymásra és hogyan alakult ez a trió?

Tünde: Moldvai táncházas körökben ismerkedtünk meg Budapesten, körülbelül húsz évvel ezelőtt, én bölcsészkaros egyetemista voltam. Egyetemi szakjaim mellett, a szívem csücskében ott volt fő szakként a népdaléneklés is, hiszen egyfajta szent megszállottsággal foglalkoztam a népdalokkal. Idővel, ahogy a repertoárom gazdagodott más korok, stílusok és népek hagyományos zenéjének megismerésével, kialakultak a különböző tematikájú zenei műsoraim és a gyermekeknek szóló zenés-mesés előadások is. Ezért az önálló koncertjeimen a zenészek felállása váltózó, függ a műsor jellegétől. Nyilván a balkáni-, a világzenei- vagy a flamenco-stílusú fellépéseimre más zenészekkel indulok.
Most ide, Beregszászba, főleg népdalokkal készültem, ezért a két Lacit hívtam magammal, hiszen ugyanazt a zenei anyanyelvet beszéljük.

– Mi alapján választod ki a zenésztársaidat?

Tünde: A szakmai felkészültség mellett nagyon fontos, hogy emberileg értékeljem őket. Fontos, hogy közöttünk meglegyen az összhang, egymás kölcsönös tisztelete, szeretete.

– Hogyan kerültetek Kárpátaljára?

Tünde: Úgy alakult a történet, hogy a beregszászi színház Gerendák című darabjában dolgoztam. A zenei résznek ketten voltunk a felelősei, Wittek Béla, zeneszerző a hangeffektekért, én pedig a népdalos részéért. A darab rendezője, Rideg Zsófia, megkért, hogy olyan énekeket keressek, melyek beleillenek a nagyhétről szóló előadásba. Ehhez kutattam, kerestem és találtam olyan kevésbé ismert szakrális dalokat és apokrif imaszövegeket, melyek az ősiség erejével és a hit mély, lelki megélésének esszenciájával hozzá tudtak tenni az előadáshoz. Célom az volt, hogy mint egy vertikális fénysugár működjenek a kiválasztott dalok, szövegek. Ezt követően május 27-ére a Beregszászi Római Katolikus Egyházközségtől kaptam egy meghívást, így a IV. Kárpátaljai Magyar Katolikus Családi Napon adtunk koncertet.

– Milyen dalokkal készültetek erre az alkalomra?

Tünde: Fellépésünk három részből állt: moldvai és gyimesi népdalokkal kezdtünk, majd pünkösdhöz kapcsolódó szakrális népi énekek következtek, végül pedig a Szent László-év kapcsán szent királyunk alakját idéztük fel a személyéhez kapcsolódó középkori énekekkel, dallamokkal.

– Hogyan lett belőletek zenész?

Ny. Laci: Én tulajdonképpen olyan tizennyolc évesen blues-gitározni szerettem volna, majd egy hirtelen váltással a hegedűt választottam. Később zenekarokban, színházban játszottam főleg hegedűn, de néha egy-egy ütős hangszer is bekerült a képbe. Egyébként magamtól tanultam meg hangszeren játszani, eredetileg szakács vagyok.

– Mi motivált?

Ny. Laci: Megszerettem ezeket az erdélyi zenéket, a zenei hangzásukat, meg eleve a Kárpát-medencére jellemző zenét. Meghatározó élmény volt, amikor Erdélyben tanultam hegedülni.

Tünde: Hozzá kell tennem, hogy abban az időszakban még csak csírájában indult és kevés helyen volt Magyarországon népzenei oktatás. Ez a korosztály egy teljesen úttörőcsapat. Vették a fáradságot, kimentek a helyszínekre és ott tanultak.

D. Laci: A népzenéhez két úton lehet eljutni, azaz kétféle motiváció lehetséges: egyrészt ösztönösen, – ehhez tartozok én is meg Laci is – tehát azért kezdtük el a zenélést, mert szerettük, mert megfogott. Másrészt vannak, akik ideológiai alapon jutnak el hozzá, mert fontosnak tartják a hagyományok megőrzését.
Én, amióta az eszemet tudom, mindig járt a kezem-lábam. Hat-hét éves koromban már néptáncoltam. Szerettem a zenét, megtanultam magamtól gitározni. Egyetemista koromban a Tatros táncházban találkoztunk mi hárman. Laci oszlopos tagja volt az ottani zenekarnak. Énrám elementáris hatással volt a népzene. Szerettem volna hegedülni vagy brácsázni, de amikor meghallottam a kobozt, akkor nem tudtam ellenállni. Megfogott ez az ősi hangzás.

– Milyen hangszer a koboz?

D. Laci: Nagyon töredékes tudásunk van a kobozról. Etimológiája szerint el lehet mondani, hogy ez a szó egész Belső-Ázsiában különböző változatában terjedt el, de egyébként mind más-más hangszert jelent. Egyértelmű, hogy a hangszernek ázsiai gyökere van. A sajátom változatát egy középkori hangszernek tartom. Tulajdonképpen a reneszánsz lantnak az őse. Felépítésében lantszerű, de sokkal nyersebb. A középkori Magyarországon gyakran vették kézbe. A moldvai csángók őrizték meg az utókor számára.

– Ki volt a koboz tanárod?

D. Laci: Nagyon kevés lehetőségem volt a tanulásra. Fábri Gézáról hallottam, aki –szerintem – a legnagyobb mestere a hangszernek. Felhívtam, de akkor nem tudott elvállalni, mint tanítványt. Később már sokat játszottunk együtt. Majd felkerestem Kobzos Kiss Tamást, aki egy kiváló tanulmányt is írt a kobozról, és aki sajnos ma már nem él. Ő is nagyon kedvesen, de visszautasított, mert csak gyerekeket tanított. Ő küldött el a Tatros táncházba azzal, hogy ott megtanulhatom ezt a fajta zenét. Róka Szabolcshoz jártam, az alapokat tőle tanultam meg. Akkor ugrottam bele a mélyvízbe, mert kettévált a Zurgó együttes, én is közéjük kerültem. Emlékszem, rögtön menni kellett Finnországba turnéra. Ezt követően már magamtól tanultam a kobzolást, illetve egymástól loptuk az ötleteket. Nem volt kidolgozott módszertana, nem volt repertoárja a koboznak, valóban úttörőcsapat voltunk, ahogyan ezt Tünde is említette.

– A zenélés egyben a főállásod is?

D. Laci: Eredetileg építőmérnök vagyok, a zene nem csak hobbi, hiszen megélhetésem egyharmadát biztosítja. Úgy érzem, hogy így teljes az életem. Egyikről sem mondanék le szívesen.

– Tünde, a te életedbe hogyan lépett be az ének, a népdalok, a zene?

Tünde: Nagybányán, ahol a gyerekkoromat töltöttem, működött egy táncház, oda én is eljártam. Ezt én is úgy tudom megfogalmazni, hogy a népzenével való találkozás egy elementáris élmény volt. Úgy is mondhatnám, hogy hatalmas boldogsággal töltött el ennek a zenének a szépsége. Széki, mezőségi, kalotaszegi, székelyföldi zenét és táncokat tanultunk ott. Mindenki énekelt, táncolt szívvel-lélekkel. Én magam úgy csöppentem bele komolyabban az éneklésbe, hogy a Gesztenyefa nevű együttes prímása megkérdezte, hogy volna-e kedvem részt venni egy meglepetés-koncert előkészítésében. Ugyanis Farsangra készülődve a zenészek kitalálták, hogy egy koncerttel szeretnék meglepni a táncházas közösséget, és a zenekarral kellett volna énekelnem. Természetesen, igent mondtam. Szilágysági népdalokkal indítottunk. Szóval, így kezdődött. Később megkérdeztem a zenekartól, hogy miért pont engem választottak, így kiderült, hogy amikor a széki táncrend közben a párok sorra, énekelve és forogva elhaladtak a zenészek mellett, akkor hallották, hogy kinek mennyire megy az ének. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, és nekik, a Nagybányai táncházas zenészeknek, hogy így alakult. Életem egyik legnagyobb ajándéka. Égi ajándék az, ha valakinek megadatott, hogy énekeljen vagy hangszeren játsszon.
Később, érettségi után Magyarországra kerültem és Budapesten magyar–esztétika–román szakra felvételiztem. Az egyetemi tanulmányok mellett a táncház, a népzene sem hiányozhatott az életemből. Ez a kulturális közeg egyfajta lelki feltöltődést adott, a moldvai és más tájegységek zenéjét muzsikáló táncházakban nagyszerű hangulat volt. Majd én is Kobzos Kiss Tamásnál tanultam kobzolni, sajnos nem elég sokat. Emellett folyamatosan tánc- és énektanfolyamokra jártam, mindig erre költöttem el a pénzem. Közben Bodza Kláránál énekelni tanultam, aki hamar összehozott a Vándor Vokál másik alapító tagjával.

–És megszületett egy új együttes…

Tünde: Igen, megalapítottuk a Vándor Vokál-énekegyüttest, amelynek a többszólamú népi éneklés a védjegye. Nagyon sok helyen jártunk. Jelenleg háromtagú, de korábban négyen, sőt öten is voltunk. Több zenekarral dolgoztunk együtt, például a Falkafolkkal, a Csík, a Muzsikás zenekarral is volt közös zenélésünk, de énekeltünk a Misztrállal is.

– Volt mellette egy főállásod is?

Tünde: Kulturális területen dolgoztam művelődési házakban, minisztériumokban meg egyéb irodákban. Ma már a zene a főállásom.

– Mik a terveitek a közeljövőre?

Tünde: Köszönjük a kérdést, úgy néz ki, hogy decemberben-januárban megyünk Indiába. Meghívónk egy szakrális énekes szerzetesrend, a baulok, egyik jeles vezető egyénisége, Parvati Baul, akit Európa szerte is ismernek. A baulok a civil élet helyett a szakrális zenének szentelik magukat. Tiszta életvitelükkel és szakrális énekeikkel üzennek a Lényegről, így tudom megfogalmazni saját szavaimmal. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy a zenével való foglalkozás áttételesen tulajdonképpen egy szakrális út. Csak olyanokkal tudsz együtt muzsikálni, – hiszen úgy érdemes – akikkel valamilyen tiszta harmóniát, magasabb egységet találtál. Ennek a harmóniának a megteremtése adott esetben belső lelki munka. Ez nem a hazugságnak és a megjátszásnak a műfaja. Minden hang és szólam önmaga kell, hogy maradjon, nem „hamiskodhat”, miközben a nagy egészet kell erősítenie szeretettel, annak részeként. Ugyanez a minta vonatkoztatható a zenészre egy formáción belül, vagy az emberre általában egy családon, vagy társadalmon belül. Ez viszont már messzire vezet. Visszatérve a zene, mint szakrális út gondolatához, és ha a zenét, mint kifejező eszközt értelmezzük, beláthatjuk, hogy, mint ilyenhez különböző tartalmak kapcsolhatók rá, és máris a felelősség kérdésénél vagyunk.

– Indiába milyen dalokat visztek?

Tünde: Magyar népzenét, és népzenei feldolgozásokat, hiszen ez a tisztaság, hitelesség és energia ebben a műfajban is benne van. Ugyanúgy gyönyörű szakrális réteggel és ezt tükröző lelkiséggel ismerkedtem meg a népzenén keresztül. Be kell látni, hogy életünknek nem csak anyagi alapjai vannak, hanem van egy lelki, szellemi alapja is, amellyel foglalkozni kell mindenkinek a maga módján. Számomra ezt az éneklésen keresztül kifejezni olyan küldetésszerű. Ez az Indiai felkérés is csodaszerű, és nagy öröm, hogy ezáltal lehetőségünk nyílik betekintést nyerni az énekes szerzetesek világába.

D. Laci: Én már jártam Indiában, koncerteztünk is ott. Valóban azt láttam, hogy ott vallásos szempontból egy nyitott társadalom él. Érzik, hogy egy mély szakralitásról van szó a magyar népzenében is. Ezért örömmel fogadják.

– Fontos számotokra a szakrális népzene? Miért érint meg?

D. Laci: Én magam fontosnak látom, hogy a nem látható világ felé is forduljon az ember. Ahogy telnek az évek, magamon is érzem, hogy ez egyre inkább így van. A moldvai népzene nagy segítség számomra a szellemi előrehaladásban. Vannak olyan moldvai csángó szakrális énekek, melyek a liturgiában is használatosak, mint pl. a Kyrie eleison, – ennek több, szebbnél szebb változata is van Moldvában – de a többségük nem templomi ének, hanem ún. apokrif ima, vagy ún. archaikus népének, melyeket az emberek főleg otthon, ill. a közösségekben és ünnepeik alkalmával használtak. Ezekben egyfajta egyetemes tudás van, és valóban olyanok, mint egy ima, vagy meditáció. Amire keleten a meditációt használják, itt ugyanazzal a céllal használják a népzenét. Moldva – egy híd kelet és nyugat között.

Tünde: A baulok is, – akik mesterről mesterre öröklik a szent énekeiket – azért éneklik, ezeket a dalokat, hogy ezáltal egy mélyebb, tiszta tudatállapotba kerüljenek, olyanba, mint amelyben a mester volt a teremtővel való összeköttetésben. Ezek az énekek nagyon letisztultak, akár egy esszencia. A saját zenei hagyományunkat is értékekkel teljesnek, tiszta erőkkel teljesnek és letisztultnak érzékelem, az évszázadok is letisztogatták róla azt, ami nem odavaló.

– A népzenei fellépés alatt milyen arányban adtok, és milyen arányban kaptok?

Ny. Laci: Fele-fele arányban. Ilyenkor kell megfogalmazni, hogy mi is a célunk. Amikor először fogtam a bolgár gitáromat és megszólaltattam, teljesen extázisban voltam tőle. Nem bírtam abbahagyni. Majd ezt az élményt kerestem újra és újra. De közben éppen ezt szeretném átadni a többieknek is.

D. Laci: Valójában egy zenész azzal ad a legtöbbet a közönségnek, ha a színpadon önfeledten tud zenélni, ha egy kicsit megfeledkezik a közönségről és nincs az a civilizációs gátlás. Nem könnyű. Ez egy nehézség, de egyben cél is.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma