Szép magyar nyelvünk

Nyilván sokan értenek velem egyet, ha azt mondom: a magyarnál nincs szebb nyelv a világon.

Érdekes és változatos nyelv a magyar. Azt beszéljük mindannyian, mégsem egyformán. Ahogy egy falusi ember azonnal felismeri valakiben a városit néhány szó, mondat után, úgy azonnal felismeri az életét városban leélt személy is a vidékit ízes beszédéről. De nem csupán azt lehet megállapítani egy emberről a beszéde alapján, hogy vidéki vagy városi-e, hanem akár azt is, hogy honnan származik.

A teljes magyar nyelvterület (beleértve az elcsatolt területeken beszélt nyelvet is) tíz nyelvjárási régióra oszlik. Ezek mind egy-egy behatárolt területen belül élnek, sajátos szavakban, kiejtésben, beszédmódban megmutatkozó jellemzőkkel rendelkeznek, de nem mutatnak jelentős eltérést az irodalmi nyelvtől.

– A nyelvjárásról régen úgy tartották, kissé lekicsinylően, hogy az a parasztok nyelve – mondta el Palkó Katalin, a Tiszasalamoni Általános Iskola magyar nyelv és irodalom tanára. – Pedig a parasztok, a föld gazdái egyáltalán nem lenézendő emberek. Nyelvükben él a magyar gondolkodás a születéstől a halálig. Gondoljunk csak a gyermekmondókákra, altatókra, imákra, mesékre, lakodalmi rigmusokra, siratóénekekre! A nyelvjárás egy-egy vidék, terület nyelve, amely a köznyelvtől hangtani, alaktani és mondattani jellemzőkkel, illetve jellegzetes szavakkal és azok jelentésével tér el. A nyelvjárások elemeit többnyire éles vonal választja el egymástól, viszont az egyes nyelvjárások közt „átmeneti sávok” húzódnak, amelyben keverednek ezek az elemek. Sőt, olyan is előfordul, hogy egy vidék nyelvjárásán belül nyelvjárásszigetek képződnek, amelyek eltérnek az őket körülvevő terület nyelvétől.

– Könnyen megérti egymást két különböző nyelvjárási területen élő személy?

– A magyar történeti nyelvjáráskutatás során megállapítást nyert, hogy a magyar nyelvjárások között nem volt, és ma sincs akkora eltérés, ami gátolta volna a megértést. A beszélgetés így nem okoz különösebb nehézséget, eltekintve néhány szokatlan szó használatától, bár a szövegkörnyezet megkönnyíti ezek megértését.

– Mennyiben térnek el ezek az irodalmi nyelvtől?

– A magyar nyelvjárások jelentős szerepet játszottak az irodalmi nyelv kialakulásában. Nem valamelyik nyelvjárás vált irodalmi nyelvvé, mint például a spanyolban a kasztíliai. De egyes nyelvjárások közelebb, mások távolabb állnak tőle.

– Mennyire vannak jelen ma az élő beszédben a nyelvjárások sajátosságai?

– Halványodnak. Ennek az írásbeliség egyre nagyobb térhódítása az oka, amely természetesen inkább az irodalmi nyelvet támogatja. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy a nyelvjárások élnek és még nagyon sokáig megmaradnak egy-egy táj jellemzői között, ezzel is gazdagítva, színesítve annak szókészletét, hangzását. És maradjanak is meg, hogy méltán lehessen rá büszke minden magyar, éljen a magyar nyelvterület bármely vidékén is. Vegyük csak példaként népköltészetünket. Gazdagságát, szépségét, erejét a népnyelv adja gyöngédségével és elemi erejével. Hiszen a népmesék, népdalok, mondák és balladák gazdag világa nem csupán a nyelvjárások szavait és azok szókészletét, a hangzás finom árnyalatait köszönheti a nyelvnek, hanem a minden műfaj és téma kifejezésére alkalmas hajlékonyságot, megjelenítő erőt is. Ezért is válhatott a nemzeti irodalom legfőbb erősségévé a nép nyelve. Legyünk tehát büszkék arra a nyelvre, amelyen Móricz, Arany, Fekete István vagy Krúdy Gyula írt.

A nyelvjárásokon belül léteznek úgynevezett nyelvjárásszigetek is, amelyek akkor alakulnak ki, ha egy kisebb csoport földrajzilag leválik, elszakad és idegen nyelvi környezetbe kerül.

Az alábbiakban ezen jellegzetes nyelvjárást használó településeket ismertetjük.

– Visk ma már nyelvsziget – mondják már jó régen – kezdte az ismertetőt a huszti járási településről Czébely József, a Viski Kölcsey Ferenc Középiskola magyartanára. – Valóban az, hiszen Viski Krüzselyi Bálint már a XIX. század második felében azt írta, hogy a viskiek beszédmódja eltér a környék magyarlakta települései polgárainak beszédétől. Idéz néhány jellegzetességet. „A viskiek így beszélnek – írja: Öker, göder, tüker (ökör, tükör, gödör), hallad (hallod), öttem (ettem), Lajas, Káraly…” Valószínű, nem is gondolta, mennyire fején találta a szöget e néhány szóval, mert valóban a viski nyelvjárás legjellegzetesebb sajátosságait említi. Az egyik, hogy a toldalékok kétalakúak, csak mélyek, vagy csak magasak (templomat = templomot, a kör szó többes számban körek és nem körök). Nincs illeszkedés az ajakkerekítés szerint (bűrek = bőrök stb.). A másik feltűnő jellegzetesség az a-zás, amely a toldalékokra jellemző (asztalas = asztalos, csinas = csinos stb.), előfordul a szótőben is, de hangsúlytalan helyzetben (malam = malom, kivétel a Magyarus = Mogyorós, Absitas = Obsitos, balha = bolha), vagy olyan esetben, amikor a nyelvérzék toldaléknak fogja fel a szóelemet (Káraj = Károly, konkaj=konkoj, bojang = bolyong). A viski nyelvjárás mezőségi gyökereiről és az a-zásról Mokányné Nagy Katalin írt. Jellemzője még a következetes í-zés az é hang helyén (írik = érik, lílek = lélek stb.), az ú-zás és ű-zés (lú = ló, fű = fő stb.).

Számos jelentésbeli tájszó is akad a viskiek szókészletében (sátorjuk = ólpadfeljáró, kosár /a juhászatnál/, banya = mély tó, patakrész, bádag= fém ivóedény stb.), jócskán találozunk valódi tájszókkal is (pánkó = fánkféle, buga = a napraforgó kalapja, hasztina = vendéglátás stb.) gazdag a hangulatfestő igék készlete is (csimbargózni – kapaszkodni, hurgyalni= hornyolni /kivölgyelni a zsindelyt/, prickálni = vízzel bespriccolni stb.)

Sok titok lengi körül a viski nyelvjárást. Van egy olyan vélemény is, hogy a viski magyaroknak székely tudatuk van, de a néprajztudomány viski csángókként is jelöli őket. A legidősebbek nyelve valóban őriz csángó jelleget. Például a furcsa nevű tejtermék, a kurászla nevét a magyar köznyelv nem ismeri, de a csángók ismerik. De előfordulnak más, a csángókéval rokon vagy azonos nyelvi jelenségek, például, ha a viskiek sokan vannak, akkor egy rakásan vannak, mint a csángóknál, vagy a faltapasztást a csángóknál sikárolásnak hívják, akárcsak nálunk a finom kiigazító tapasztást sikáralásnak.

Mindenesetre a viski magyarság nyelve a nyelvjáráskutatók számára izgalmas terület. Természetesen a huszonnegyedik órában vagyunk, mert a múlt század 90-es éveitől egyre inkább eltűnőben van ez a valóban archaikus elemeket is őrző közkincs.

Visktől egy nagyot ugorva, a Munkácsi járásban is találkozhatunk a mienktől eltérő nyelvjárásban beszélő települést. A derceni és a beregrákosi nyelvhasználat érdekességeit Fodor István, a Derceni Középiskola magyartanára ismertette:

– A Munkácsi járás magyarlakta falvainak lakosai általában az északkeleti nyelvjárást beszélik. E két település kivételt képez ez alól. Az északkeleti nyelvjárásra az erős i-zés, a záródó jellegű kettőshangzók, diftongusok jellemzőek. A diftongus az, amikor két magánhangzó hangzik egymás mellett. Például jóu (jó), lóu (ló). A záródó jelleg pedig azt takarja, hogy elöl a nyitottabb, hátul pedig a zártabb hang áll. A jó és a ló szóban így az ó után következik az u. Ezzel szemben Dercenben nagyon gyakori a nyitódó jellegű diftongus, tehát nem óu, hanem uó hangzik. Ez a magyar nyelvterületen nagyon ritka, csak a Mezőségben figyelhetünk meg hasonló hangzást. Ez arra utal, hogy amikor őseink letelepedtek ezen a vidéken, a törzsből kiszakadt egy maréknyi ember, akik Dercent alapították, s az azonos törzshöz tartozók egészen a Mezőségig vándoroltak. Dercen tehát nyelvjárássziget. Jellemzi még, hogy a -hoz/ -hez/-höz rag helyett gyakran a -nál/-nél vagy -na/-ne ragot alkalmazzák. Például nem „nagyapámékhoz” megyek, ahnem „nagyapámékna”.

A derceni beszéd még egy érdekessége, amit több nyelvész ié diftongusként jegyzett le, az a zárt „é” hang. Tehát nem „édesanyám”, hanem „iédesanyám”. A zárt „é” hang kicsit hasonlít az ukrán „и”-hez. De ez nem ukrán hatás, hiszen az ukrán nyelvvel a derceniek gyakorlatilag csak a XX. század végén találkoztak. Ez inkább egy régi, megőrzött nyelvi jelenség.

A hangzásbeli jellegzetességekből nagyon sok minden megmaradt a mai napig is, aminek valószínűleg az az oka, hogy Dercen oldalra esik a főúttól, s sokáig nehézkes volt a közlekedés Dercen és Munkács, illetve Beregszász között. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a településen egészen a XX. század 50–60-as éveiig a hangzásvilág szinte a középkori maradt.

A számos betelepült lakos, illetve a televízióban, rádióban használt nyelv hatása nagymértékben csökkentette a nyelvjárási sajátosságok használatát, különösképpen a hangzásbelieket, így a derceni kiejtés nagyon erősen a köznyelv felé tendál, s 10 év múlva talán teljesen el is fog tűnni. Ma már inkább csak az idősebb és a középső korosztály tagjainak beszédén érződik erősen.

A szóhasználatban is vannak különlegességek. Ilyenek például a piroha (lekváros derelye), pankuha (fánk), szátyiva (szövőszék), hórinka (hinta) szavak.

Beregrákos nyelvhasználata pedig a palóc nyelvjáráshoz van közel. Ez leginkább a hangejtésben nyilvánul meg. Valószínűleg szintén honfoglaláskori magyar település, amelynek alapítói kiszakadtak abból a közegből, amelyikből jöttek, s amely aztán továbbvándorolt. Legközelebbi nyelvjárási rokonaik a dobronyiak, hangejtésük nagyon hasonlít egymáséhoz. A rákosi nyelvhasználaton ma már erősen érződik a köznyelvi hatás, szókészletét pedig nagyban befolyásolta a környező települések szóhasználata. A település ma már szinte szórványnak tekinthető, hisz egybeépült a szomszédos ruszin településekkel, s lakosságának túlnyomó része nem magyar. A szláv hatás tehát nagyon erős, nagyon sok ukrán jövevényszót használnak.

(Cikkünk folytatását hamarosan olvashatják…)