Textilbe szőtt múlt

A beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Kossuth téri épületében állandó kiállítás mutatja be és igyekszik megőrizni a kárpátaljai magyar népi kultúra egy fontos szeletét, a háztartási textilek varázslatos világát: a Polónyi Katalin Textilmúzeum.

– A beregszászi főiskola vezetőségét már régen foglalkoztatja a gondolat, miként tudja megőrizni a kárpátaljai hagyományos kultúra tárgyi emlékeit, azokat egy külön helyiségben tárolni és a nagyközönség számára hozzáférhetővé, bemutathatóvá tenni – meséli önkéntes idegenvezetőnk, dr. Kész Margit néprajzkutató. – A főiskola természetesen nem múzeum, s a szóban forgó tárgyi emlékekhez sem egyszerű ma már hozzájutni. Azonban néhány évvel ezelőtt érkezett hozzánk egy felajánlás Antonikné Polónyi Katalin részéről, aki évtizedekig Nagyberegen élve sokat tett azért, hogy a beregi szőttes híre messzi földre eljusson. Ő úgy határozott, hogy az általa az évek során összegyűjtött szőttesek egy nagy és értékes részét felajánlja főiskolánknak. Ezután döntöttük el, hogy a gyűjteménynek méltó elhelyezést biztosítunk a főiskola épületének egyik termében, amelyet az adományozóról neveztünk el. Miután híre ment a kezdeményezésnek, nagy örömünkre további felajánlások érkeztek, egész Kárpátaljáról hoztak számunkra textíliákat, szőtteseket, varrottasokat, abroszokat diákjaink, tanáraink és lelkes emberek, akik örömmel fogadták egy hasonló gyűjtemény létrehozását.

Így alakult ki 2008-ra a múzeum, mely egyrészt az Antonikné Polónyi Katalin által felajánlott szőtteseket üvegezett vitrinekben bemutató látványtárból áll, illetve a tárlókból, melyekben az adományokból származó több száz textília van elhelyezve a készítési technikák szerint csoportosítva. A téma iránt érdeklődők számára jó hír, hogy a gyűjtemény digitalizálva van, s a képek egy része elérhető a főiskola honlapján

– Engem is meglepett ez a bőség – vallja be Kész Margit. – Különösen jólesett, hogy a felajánlók elmondták: tudják, nálunk jó helyen lesz az adományuk. Azóta a különböző iskolákból, intézményekből rendszeresen jönnek csoportok megtekinteni a múzeumot, s e látogatások nemegyszer újabb adományokat eredményeznek. Az egyik anyuka ezt így fogalmazta meg: szeretné, ha az unokája is látná a nagymamája szőttesét, s ahhoz az itt van a legjobb helyen.

Nemhiába textilmúzeum lett a gyűjtemény neve, hiszen anyagában mára varrottasok, hímzések, szőttesek egyaránt megtalálhatóak, illetve a paraszti kultúrában előforduló textíliák szinte teljes tárháza fel van itt vonultatva – kezdve a vőfélykendőktől, az ételhordó kendőkön, kötényeken, abroszokon, zsákokon át, egészen a díszpárnákig szinte minden. De a polgári kultúra is jelen van, ezt képviseli például a múzeum egyik büszkesége, a Polónyi Katalin által adományozott teljes gyermekágyas kelengye, amely csupa kézzel hímzett darabból áll.

– Múzeumunk legértékesebb darabjai között tarjuk számon a Nagydobronyból, a XX. század elejéről származó két hímzett férfi kötényt – folytatja a tárlatvezetést a szakember. – A magyar paraszti kultúrában a férfiak kötényét a matyók és a palócok kivételével sehol sem hímezték. Tudjuk azonban, hogy Nagydobrony egy palóc kirajzás, itt tehát szinte természetes, hogy megjelenik a gazdagon hímzett kötény, amelyet a fiatal legények viseltek ünnepi alkalmakkor, templomban. Talán még ezeknél is autentikusabb a szomszédságukban kiállított, ugyancsak nagydobronyi komakendő, amelynek letisztult hímzése azoknak az időknek az emlékét őrzi, amikor a hasonló textíliák még nem váltak ipari termékekké.

Érdemes felfigyelni a textilek színösszeállítására is, tudjuk meg. Kárpátalján, a magyar nyelvterület egészéhez hasonlóan, a kék-piros volt a legrégebbi hagyományos színösszeállítás, s nem a piros-fekete, ahogyan az a beregi hímzés kapcsán tévesen elterjedt.

Találkozhatunk a gyűjtemény anyagában a híres farkasnyomos mintával is, például egy szintén Polónyi Katalintól származó nagyberegi kispárnán. Egy helyi monda úgy magyarázza a minta születését, hogy az éppen a lámpánál szövő asszony felfigyelt a kutyák ugatására, s kiszaladva azt tapasztalta, hogy a házőrző ebek összeverekedtek egy a hegyekből z sötétség leple alatt leereszkedett farkassal. Miután a kutyák elkergették a fenevadat, az asszony meglátta a hóban a sebzett farkas véres lábnyomát. Ennek hatására jelent meg szemei előtt a később híressé vált minta, amit mindjárt meg is szőtt.

Kárpátalján talán a hagyományos paraszti viselet darabjai vannak a leghiányosabban felgyűjtve, szakmai szempontból feldolgozva, aminek több oka is van, magyarázza Kész Margit. Egyrészt, mutat rá, elég hamar megindult, s le is zajlott régiónkban a „kivetkőzés” a hagyományos öltözetből. Másrészt, a korábbi gyűjtők igen gyakran elsősorban az afféle színes, gazdagon díszített öltözetekre vadásztak, mint amilyen például a matyó vagy a palóc.

– Kárpátalján nem ilyen volt a viselet, de a maga egyszerűségében mégis sokkal régebbi elemeket őriz, mint a XIX. század végén, XX. század elején megjelent nagyon díszes viseletek – hangsúlyozza a szakember. – Vannak azonban még napjainkban is olyan eldugott települések, ahol rá lehet találni a hagyományos viselet egyes darabjaira, illetve változatlanul élnek ezek a ruhadarabok az idős emberek emlékezetében és a fényképeken. (Bár fényképezésre csak nagyon különleges, nevezetes alkalmakkor került sor, s olyankor mindenki az ünnepi viseletet öltötte magára. Fényképeken ezért csak ritkán találjuk a hétköznapi viselet nyomait.) Én például még öt évvel ezelőtt is, néprajzi gyűjtést folytatva Salánkon, több házban is megtaláltam az idős nénik stafírungjában a bő gatyát, amelyet a férjük még viselt, úgy a XX. század ötvenes éveiig. A hagyományos állattartással és földműveléssel foglalkozó paraszti közösségekben ez egy elfogadott és nagyon praktikus viselet volt, s örülök, hogy megmaradt, és a múzeum ezt is tovább őrizheti – mondja végezetül Kész Margit.

Forrás: karpataljalap.net