Turja-történetek

Turjaremete, Turjabisztra, Turjapaszika, Turjapoljana, Turicja, Turicski…

Egy lehetséges magyarázat szerint a Perecsenyi járásban lévő települések nevei a szarvasmarha ősének nevéből, a tur szóból erednek, amelynek jelentése ‘őstulok’. Ezek szerint egykor Kárpátalja-szerte tulokcsordák legeltek, vagy ez csupán legenda? Az alábbi írás szerzője erre a kérdésre keresi a választ.

Az őstulok valamikor Észak-Afrikától Észak-Európáig, a Közel-Kelettől a Csendes-óceánig terjedő területen élt. Külső megjelenésére a régészek által szerte a világon fellelt csontvázából következtethetünk, valamint régi freskók, különösen egyiptomi ábrázolások alapján.

Az őstulkok igen nagy állatok voltak. Tömegük körülbelül 1200 kg–ot nyomott, magasságuk elérte a két métert. Hatalmas, jellegzetes szarvaik formája lanthoz hasonlított, továbbá fekete vagy sötét rövid szőrük volt. A legendák szerint az őstulkok rendkívül agresszív állatok voltak (ebben hasonlítottak az orrszarvúkra), indulatosak, egyben erősek és sebesek is. Az őstulokvadászat valódi hőstettnek számított. A legbátrabb férfiakat a tulokhoz hasonlították.

Ha sikerült elejteni egy-egy tulkot, akkor az egy egész családot jó darabig ellátott ennivalóval. Amikor az ember erre rájött, az egész világon megkezdődött az óriás állatok levadászása. Egyiptomban a tulok már i. e. 2400-ban, Mezopotámiában pedig i.e. 600 körül kipusztult. Ezzel szemben Nyugat- és Közép-Európa eldugottabb területein még a 12—14. században is találkoztak őstulokkal. Ukrajna területén is éltek ezek az állatok, hiszen sok krónikában és más írásokban találunk elbeszéléseket arról, hogyan vadásztak a hercegek a tulkokra. Bizonyára a vadászat és a szabad élőhelyek ember általi elfoglalása, az állatok háziasítása, végül a faj gyengülése vezetett az őstulok kihalásához.

Legtovább Lengyelország és Litvánia erdőiben maradtak meg. A 16—17. században már csak egy helyen volt fellelhető: a Varsóhoz közeli mai Jaktorow város környékén. Az utolsó tulokcsordát nagy figyelemmel kísérte a királyi udvar. Az erdőt és az állományt 70 évig őrök vigyázták, akik a környéken telepedtek le kifejezetten azért, hogy állandó felügyelet alatt tartsák a csordát. A tulkokat azonban még ez sem mentette meg az orrvadászoktól és a betegségektől. Írott források szerint 1557-ben 50 tulok élt, a 17. század elejére viszont már csak 4 példány maradt, egy nőstény és három hím. Tovább már nem szaporodtak. 1630-ban az egyik királyi ellenőr a következőt jegyezte le: „Nemrég azt írták, hogy még van egy nőstény, de a falu lakói elmondták, hogy az három évvel ezelőtt kimúlt”. Ebből kiindulva úgy tartják, hogy a világ legutolsó őstulokja 1627-ben pusztult el.

Nem tudjuk pontosan, hogy az őstulok mikor tűnt el a mai Ukrajnához tartozó részekről, de a hatalmas állatról elbeszélésekben, legendákban, énekekben egyaránt hallhatunk. Idővel a tulkot más állatokkal: bölénnyel, szarvasmarhabikával, -tehénnel tévesztették össze. Nem csoda, hiszen minden szarvasmarha attól az őstuloktól ered, melyet 7-8 ezer évvel ezelőtt háziasítottak. Természetesen ez messze nem az a tulokfajta, amely a mai Ukrajna területén, valószínűleg Kárpátalján is élhetett.

Ludovig Potis, az UNE Biológia Karának docense, a biológiatudomány doktora szerint a mai zoológusoknak nincs arra bizonyítékuk, hogy Kárpátalja jelenlegi területén valaha őstulkok éltek. „Az európai tulok Európa egész területén elterjedt, így valószínűsíthető, hogy nálunk is honos volt” – mondja a szakember.

Viszont ne felejtsük el, hogy régiónk az őskorban teljesen másképp nézett ki: hatalmas kiterjedésű bozótos takarta, és az őstulok, ismereteink szerint, kerülte a sűrű erdőket és a magas hegységeket”. Ludovig Potis nem tartja valószínűnek, hogy a Perecsenyi járásban lévő települések nevei a kihalt állat nevéből erednek. „Én úgy gondolom, hogy a helységneveket nem biológiai, hanem filológiai összefüggésben kell értelmezni” – hangsúlyozta. „Ezek a települések valószínűleg még nem léteztek a 14. században, amikor az őstulok már kihalt”.

Ezzel a nézőponttal Vaszil Koroly néprajzkutató is egyetért, aki már több éve kutatja a Turja-völgy településeinek történelmét. „1775—1778 térképein a szóban forgó települések egyszerűen csak Remete, Bisztra, Paszika, Poljana alakban szerepelnek. A magyar vezetés csak 1850-ben illesztette hozzájuk a ma is használatos Turja előtagot – meséli Koroly. „Erre valószínűleg azért volt szükség, mert megyénkben léteztek ugyanolyan nevű települések: volt még néhány Paszika, Poljana, Bisztra és Remete. Az azonos vagy hasonló nevű települések a mai Románia vagy Szlovákia területén helyezkedtek el”.

Továbbra is kérdés, hogy végül is honnan ered a Turja előnév. Mint kiderült, egy azonos nevű folyótól. „A Perecsenyi járásban két olyan folyónév is van, mely tartalmazza a tur szót, ezek a Turja és a Turicska” – folytatja a néprajztudós. „Létezik ugyan egy legenda, mely szerint a Turicska folyó völgyében valamikor a nőstény őstulkok legeltek, a Turja folyó mellett pedig a hímek, ezért nevezték el így a folyóvizeket. Ezek az elnevezések nagyon régiek, mindenesetre én nem találtam olyan adatot, amely azt bizonyítaná, hogy a folyóknak régebben más neve volt. Ezért feltehetően az emberek valóban láttak azon a vidéken tulkokat”.

A folyónevek eredetéről más elbeszélések is szólnak. 1928-ban Pavlo Jackó, a Szemelvények a Podkarpatszka Rusz íratlan krónikájához című rovat szerzője egy történetet közöl, amelyben megjegyzi, hogy a tur szónak köze van a vízhez, tóhoz vagy folyóhoz. Például a Turja folyó Kismuzsalyon át is folyt, Beregszász mellett. Annyira bővizű volt, hogy a helyi lakosok a mélyére rejtettek el egy harangot a lengyel hadjárat idején. Ugocsa vármegyében, a mai Románia területén folyt a Kis-Túr folyó, mely a Tiszába torkollott, és melynek partján a következő települések sorakoznak: Túrterebes, Túrvékonya, Túristvándi. Tehát egy másik változat szerint a tur szó nem állatnevet jelölt, hanem vizet, folyót, gyors patakot.

Mítosz kapcsolódik egy, a Kárpátaljai Megyei Néprajzi Múzeumban bemutatott vadászkürthöz, melyen Lehoczky Tivadar, az első kárpátaljai múzeum alapítójának címere látható. Úgy tartják, Lehoczky gyűjteményének része volt a Perecsenyi járás utolsó őstulokjának a szarva. Ma a népi hangszerek termében látható. De hogy ez valóban egy őstulok szarva lenne, abban sokan kételkednek. Vaszil Koroly úgy véli, hogy ez csak legenda, hiszen Lehoczky kutatásai az utolsó őstulok elpusztulása után 300 évvel történtek. A történelem viharai alatt vidékünkön még a levéltárak sem maradtak meg, nemhogy a kisebb értékű szarvak. Ezenkívül az őstulok szarva hatalmas és hajlított volt, hossza elérte a 80 cm-t, miközben Lehoczky Tivadar vadászkürtje szinte teljesen egyenes formájú. Tehát valóban nem bizonyítható, hogy Kárpátalján élt őstulok. Nem maradt fenn sem legenda, sem dal, mint például Polisszjában, nincs régészeti lelet, mint a Kijevi megyében. Csupán a folyók rejtélyes neveivel és rengeteg feltevéssel rendelkezünk.

Sok tudós ma azon fáradozik, hogy visszatenyésszék azokat az állatokat, melyek az ember hibájából pusztultak ki. Az úgynevezett rotációs módszer segítségével sikerült olyan fajtát kitenyészteni, mely nagyon hasonló az őstulokhoz. A biológusok azonban nem elégszenek meg ezzel, el akarják végezni az őstulok csontjának DNS-vizsgálatát, és szó szerint feltámasztani azokat.

Hogy mit fognak kezdeni a tudósok a hatalmas és rendkívül veszélyes állatokkal, még nem tudjuk. De nem kizárt, hogy néhány évtizeden belül az őstulok újra legelészik majd azokon a területeken, amelyeken valamikor honos volt, például ukrajnai sztyeppék védett területein vagy a Kárpátok speciális tenyésztelepein.