Umberto Eco: Ellenséget alkotni

Umberto Eco új kötete Kincskeresés című írásában esik szó a 11. századi Haribert evangeliáriumának rekeszzománcokkal, aranyfiligránokkal és drágakövekkel berakott fedeléről, melyet kevesen tekintenek meg a milánói dóm kincsestárát felkeresve. Az esszéista Eco maga is berakásos technikával dolgozik.

A finommíves tudósi ötvösmunkának nem a tárgya a fontos. A szépíró-professzor – aki idén január 5-én ülte nyolcvanadik születésnapját – éppen elég nagy tekintély ahhoz, hogy roppant sok szakterület kérdéseiben kikérjék véleményét, előadás-felkérésekkel halmozzák el, visszatérő jelenlétére építsenek kiadványsorozatokban. A szerző maga is szeret annyira a kétezer – vagy ötezer – éve tartó európai szociális és kulturális valóság fő sodrában létezni, hogy ne legyen ellenére a tematikai ugróiskola, az egymástól ugyancsak távol eső kérdéskörök becserkészése. Könnyen lehet, hogy az a netfüggő, aki a könyv végén, a Gondolatok a WikiLeaksről oldalainál kezdi az olvasást, kevésbé lesz kíváncsi az Hugo, sajnos!-ra, holott e Victor Hugo-tanulmányban ragyogó kibontást nyer az Eco által nem kedvelt, de – mint kiderül – hatványozott formájában el nem is utasított túlzás-poétika. A lista mámora azoknak szolgálhat belépőül, akiknek eleven emlékük a hasonló című Eco-kötet, az Én vagyok Edmond Dantès! pedig mindenkinek kapóra jön, aki bármilyen formában kötődik a Monte Cristo grófjához.

Ami kihagyhatatlan – és tanácsos elsőül olvasni, nem véletlenül áll a gyűjtemény élén –, Az ellenséget alkotni című kifejtés, arról, hogy az emberi lény (az emberi lények társadalma) mindig viszonylatban határozza meg magát, s viszony – mint különbözés – legkönnyebben az ellenséggel teremthető, egyértelműsíthető. Az ellenségalkotás tehát egyéni-társadalmi alapszükséglet, alapcselekvés. Eco végigtekinti, kik bizonyultak, bizonyulnak legalkalmasabb ellenségnek, s miért. Az ellenség megalkotásának intenzitásához, az ellenségalkotási módozatok összetettségéhez sajnos sosem közelített az ellenség megértésének képessége. (Tegyük hozzá: ennek az ellenség-teóriának az esetében Umberto Eco elsősorban a keresztény európai fehér bőrű embert tekinti kiindulásnak, az ő pozícióját térképezi fel következetes logikával és kritikával. A szemelvényekkel bőven élő dolgozat legérdekesebb szekvenciája egyébként a boszorkány – „a modern civilizáció egyik főműve” – megalkotásáról szól.)

Az esszék, előadások indítása legtöbbször olyan közös hangot keres az olvasókkal, hallgatókkal, amely anekdotikus-emlékező egyszerűségével kapcsolatot, cinkosságot hoz létre a két fél között. A beszélő azonban hamar kilép e varázskörből, hogy a maga szellemi útját járhassa. A konzultatív, néha fraternizáló jelleget csupán a hangnem tartja fenn olykor, szövegének tudományos alaposságával még bonyolultabb esetekben sem terhelve túl a kevésbé járatos érdeklődőt.

Még inkább a berakásosnak nevezett módszerről tanúskodik a mellérendelő írásmód, az egyes írásokra konkrétan vonatkoztatott „kollázsgyakorlat”. A Már csak az Ulysses hiányzott… elején ekként: „Néhány összefüggéstelen jegyzetet vetek most róla papírra csupán későbbi kidolgozás céljából, amelyeket a keletkezés sorrendjében számozok, nehogy azt a benyomást keltsem, mintha ezek a bekezdések bármilyen logikai vagy egymásból fakadó sorrendben követnék egymást”. A montírozó kivitelezés jele, hogy több szöveg két vagy több előzményből tapadt-formálódott jelenlegi alakjára.

A „későbbi kidolgozás” ígérete fontos és várakozást keltő, mert egyik-másik „tétel” inkább csak előzmények összegzése, a saját álláspont teljesebb megosztása nélkül, vagy felvezetés egy következő konferencia, nagyobb publikáció részletesebb mérlegelést engedő fórumához. Az alkalmiság számos előnye és terhe Eco által is tudottan működik az Európa Kiadónál napvilágot látott, Sajó Tamás által magyarra fordított könyvben, melynek teljes címe: Ellenséget alkotni és más alkalmi írások.

Tarján Tamás

Forrás: Kultura.hu