„Van szakma, ami jobban fizet, van, ami nyugisabb… ilyen bolondos-sírós viszont csak ez”

A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) összetartó csapatából vétek volna kiemelni bárkit is, mégis mintha Kacsur András került volna előtérbe az elmúlt évad folyamán. Ez talán annak köszönhető, hogy mindkét premierben, a Tekéntetes úrban és az Üvegcipőben is, főbb szerepben láthatta a néző. A színészlétről mesél nekünk Kacsur András.

Úgy tudom, papnak készült, hogy került mégis a színészi pályára?

Tizenévesen egy színjátszó szakkör oszlopos tagja voltam amellett, hogy a tánc is érdekelt és zenéltem is. Úgy fest, erre készültem mindig, csak volt egy kisebb kitérő, mikor is más terveket dédelgettem. El is indultam megvalósítani őket, de ráébredtem, nem az lesz az igazi, tehát visszatértem a színházhoz. Budapesten szerettem volna felvételizni. Akkoriban azonban komolyabb nehézségek merültek fel egy anyaországban tanulni kívánó diák előtt, mint mostanság, tehát hazajöttem. Újsághirdetésen akadt meg a szemem: ez lehet véletlen, sors, akármi. Így kellett lennie. Felvételt nyertem a Kijevi Színház- és Filmművészeti Főiskolára – onnan egyenes út vezetett az Illyés Gyula Színházba.

Azt mondja, a sors vezette arra, hogy feladja a papi pályát. A két szakma nagyon különbözik; ez azt jelenti, hogy hátat fordított az egyháznak?

Nem különbözik, nagyon hasonlóak Nem fordítottam hátat az egyháznak – búcsút intettem a szerzetesi életnek. Néha hiányzik…

Mégis úgy véli, így kellett történnie.

Így kellett. Így történt, nemde? Na ugye!

Hogyan látja a beregszászi társulat színészeként eltöltött éveket? Honnan indultak és hol tartanak most?

A kezdet nehéz volt. Meg kellett tanulni a szakmát. Beleszokni, belerázódni, beledögleni akár. Ellentmondásnak tűnhet, de fejlődést érzek a kezdetekhez képest, mégis ott tartok, ahonnan elindultam: a beregszászi színház színésze vagyok.

Változtak-e a körülmények? Miben más most játszani, mint ’98-ban?

Lényegében nem sokat. Magabiztosabb lettem a színpadon. Azt mindenképpen értékelem, hogy már nem fűtetlen tornatermekben kell próbálni egy-egy előadást, hanem 13-15 fokban van rá lehetőség a saját termünkben. Ennyi szokott lenni a vidéki kultúrházakban vagy az Ungvári Nagyszínházban is.

Könnyebb egy magyarországi színésznek?

Nem tudom. Két-háromhavonta új előadást létrehozni évről évre – ez borzasztó tempó, amiben a rutin nagyon hamar megjön… és aztán korlátozza is a színészt. Nálunk nincs bemutatókényszer, „szabadabbak” vagyunk, játékosabbak; talán ez a sava-borsa egy-egy beregszászi előadásnak.

A kollégái közül sokan mégis szívesen vállalnak szerepet Magyarországon. Ez nem válik a beregszászi társulat kárára?

Egyedül én gondolom úgy, hogy ennél rosszabb nem történhet velünk. Szerintem nagyon is megosztja a társulatot. Látható jele ennek ugyan talán még nincs, de biztos, hogy ha az egyén nem tudja, vagy nem akarja a saját érdekeit a csoport érdekei mögé helyezni, annak következményei lesznek. Ez tény.

Ennek fényében hogyan látja a kárpátaljai magyar színház jövőjét?

Szürkén.

Szükség volna vérfrissítésre?

Ez nem megoldás. Napról napra létezik az intézmény. Mindig egy hajszál híján kerül végre egy rendező, akivel elkezdünk dolgozni. Mostanság már akkora szünetek vannak a színészek számára, hogy ennél jobb magyarországi színésznek lenni…
Az idei évad most úgy fest, páratlan lesz. Elkészül egy Shakespeare-mű, egy kortárs magyar drámaíró tragigroteszkje és egy Csehov-elbeszélés.

Megközelítőleg mikorra várhatunk premiert?

Terveink szerint a Vihar bemutatója július 5-én lesz Gyulán.

Ajánlaná a színészi szakmát egy pályaválasztás előtt álló fiatalnak?

Naná, persze, minden további nélkül, feltétlenül, határozottan, stb., stb. Van, ami jobban fizet, van, ami nyugisabb, van, ami veszélyesebb és van, ami nehezebb. De szebb is akad, könnyebb vagy „látványosabb”. Ilyen bolondos-sírós viszont csak ez.

Mit tart a legnagyobb személyes sikerének?

Hm. Talán… Sipost?

Mi az, amit még feltétlenül el akar érni színészként? Álomszerep?

Volt, de már régen nem az számít, eljátszom-e, amit akarok, hanem, hogy hogy tudom/lehet azt, amit éppen rám osztanak. Amit el akarok érni színészként az ennyi.