Isten, áldd meg, szánd meg…
Hallottam már elhangozni vádként, hogy a magyarok nemzeti imája mennyire lehozza az embert az életről. Én erre csak azt mondom, hogy ha már mondhatni nemzeti sportunk a depresszió, furcsa lenne, ha pont a himnuszunk lenne életvidám. A magyar kultúra napja alkalmából kicsit elmélyedtem a Himnuszunk értelmezésében. Ha már papíron magyartanár lennék…
Újév után huszonkét nappal kijelenthető, hogy elég volt 2026-ból, és remélhetőleg mindenki rájött, hogy csak az év új, a problémák viszont a régiek. Nem nézem ki Kölcseyből, de lehet, hogy valami ilyesmi is motoszkálhatott a fejében, amikor 1823 januárjában letisztázta és postára adta a magyar nép zivataros századaiból táplálkozó versét.
Annyiszor énekeltük már, hogy bele sem gondolunk, hogy mit ejtünk ki a szánkon.
Pedig a Himnusz minden szava aktuális. Isten áldása ránk férne, mert a jókedv kifogyott, bőség meg nem is volt. Már a szarkazmust is csak takaréklángon toljuk, egyrészt azért, hogy nehogy megsértsük itt az érzékeny lelkeket, másrészt mert már erőnk sincs ahhoz, hogy kínunkban röhögjünk a nyomorunkon. A védelem sem ártana, mert sajnos nincs kitől kérnünk segítséget. A szuperhatalmak mindig máshol fociznak éppen, amikor minket rúgnak labda helyett, megszoktuk. Kollektív pechszériánk van jó ideje, szóval egy vidámabb év tényleg nem jönne rosszul. Az sem baj, ha idén útközben jön az a víg esztendő, csak jöjjön már, mert a gyerekek a Mikulást nem várják úgy, mint mi. Egyedül a megbűnhődés körül vannak kérdések, mert bár én úgy érzem, hogy igen, eleget vezekeltünk, egyesek szerint lehet, hogy mégsem… Legalábbis, más magyarázatot nem találok miértjeinkre.
Miért tart még a háború?
Miért kapcsolták már megint le korábban az áramot?
Miért drágult már megint minden?
Miért nem mehetünk haza?
Miért nem kapunk olyan fizetést, amiből ki lehet jönni tisztességesen?
Miért nem jöhetnek haza?
Miért vannak még itt?
Miért mi szívunk mindig?
Miért vagyunk otthontalanok a hazánkban?
A miértek sorát még folytathatnánk. Nem tudok mást írni, mint amivel Kölcsey zárta a Himnuszt:
„Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.”
És ha nem nagy kérés, ne csak a magyart, hanem minden népet. Virágozzék minden virág, megférünk mi egymás mellett, csak kaszát ne küldjenek a nyakunkra. Köszönjük előre is, világ proletárjai helyett Közép-Kelet-Európa traumatizált népei, egyesüljetek, és ha lehet, lépjünk együtt a gyógyulás útjára.
Sz. Kárpáthy Kata
Nyitóképen: a Himnusz teljes kézirata, forrás: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár és Zeneműtár