Na, kérem szépen…
…kérem vissza a visszaadhatatlant. Mindent, és most elkezdem sorolni. Én, aki hiszek a változásban és annak előrevivő mivoltában.
Amióta tudom, hogy refluxos vagyok, és a párás, ködös időjárástól az egekben a gyomorsavam, ebbe fogok belehalni, mint az apai nagyapám, aki a születésem előtt egy hónappal meghalt és nem láthatta az első, ráadásul fiú unokáját, engem. Szóval kérem vissza a fagyos, száraz, esetleg havas, zúzmarás időjárást, nem pedig ezt a taknyot. Nem, nem akarok sem síelni, sem szánkózni, talán a korcsolya jöhet, de közel az ötvenhez félek, hogy összetöröm magam. Hóembert sem én akarok építeni, nálunk az a család nőtagjainak a szenvedélye. Egyszerű, önös érdekből akarnék havat télen. Meg, persze, szintén önös érdekből, hogy a gyerekkorom visszaidéződjön, így, lassan ötven felé, és igen, én is mindjárt elkezdek „bezzeg az én időmben”-ezni.
Nyugalom, nem fogok, hiszek a változásban. El kell fogadni, hogy ahogy a világ, úgy mi is változunk, főleg így ötven felé.
Keressünk szép dolgokat, olyanokat, melyek örömöt okoznak, netán boldoggá tesznek.
U.i.: sikerült a konyhaasztal alá begurult savlekötőért lehajolni, nem menekül, már szopogatom, és szinte érzem a lángoló torkom enyhülését.
Erbé