Tárcajegyzet: a természet érez valamit

A minap, amikor nem volt áram, ismét mobilnetre vadásztam, hogy dolgozni tudjak. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor pár éve volt a Pokémon GO-láz, és az emberkék össze-vissza szaladgáltak, hogy megszerezzék a kis pokémonokat. Én épp ugyanúgy rohangálok ilyenkor a telefonommal a kezemben a kert és az utca között.

A vadászatnak kedvezett a langyos időjárás. Január ide vagy oda, mégiscsak jól jött a meleg, mert huzamosabb ideig kint ücsörögni a húsbavágó hidegben se nem kellemes, se nem egészséges. Dolgozni meg, ugye, kell.

Órákig ültem kint. Sütött a nap, a barna táj szemlátomást zöldülni kezdett, mintha március közepén járnánk. Az emberek a kertjeikben ügyködtek, volt, aki fákat nyesett. Ugyan, mit lehet csinálni áram nélkül? Eleget ültünk a sötét szobákban.

Néztem az árokpartot, a hömpölygő vizet, a frissen zöldülő füvet. A szomszéd kiengedte a kutyáját, örömmel futkározott a kerítések alatt. A láncra kötött társai irigyelve vakkantottak ki az udvarokról. Leszaladt az árokba, felszaladt mellém, át a szomszéd hídjára, vissza a gazdájához, aztán újból csapott egy-két kört a szomszédok kapui körül. Boldogan csaholt a napsütésben.

Végignéztem a kiskerteken a szomszédságban, mindenütt nyitni kezdett valami. A hóvirágok már javában mutatják magukat az év első napjaitól kezdve. Azt mondják, a hóvirág a remény szimbóluma. Lehet, hogy nem véletlenül épp most hajtott ki. Vigasztalásnak nekünk, embereknek, akiket hagy el a remény. Mi viszont nem ezt látjuk ebben, hanem azt, hogy ha most tavasz van, akkor tavasszal kopoghat be a tél.

Épp a rekeszre támaszkodtam, bejött a gyenge mobilnet, amikor sárga pontokat láttam a kert közepén. Azt hittem, a fény játszik velem, odamentem, lehajoltam, megnéztem közelről, hogy ez tényleg az, aminek tűnik. És igen, nem a szemem szórakozott velem: pitypangok nyíltak a lábam előtt. Január második hetén, nem sokkal az ortodox karácsony után. A szomszéd átszólt, hogy nála a cseresznyefa kezdett virágozni. A kibújó jácintjaim már nem is tűntek nagy csodának ezek után.

Ahogy lépkedtem, meghallottam a kis neszeket. A csendesnek hitt kert nem is olyan hangtalan. Hallottam, ahogy szárad a föld, ahogy hozzáér a napsugár a növényekhez, és azok nevetve dobták le magukról a vizet. Gyenge szél lengedezett a kert végi fák között, a kicsi rügyeket ébresztgették. Korai még, de a természet felébredt, és mozgolódik. Az életnek nem lehet nemet mondani, nem lehet visszatuszkolni egy dobozba, mint a műfenyőt és a díszeket karácsony után.

Az élet utat fog magának törni. Még akkor is, ha nem lesz könnyű, és akkor is, ha jönnek majd a fagyos szelek, amik bántják a kicsinyke hajtásokat. Utána úgyis újból kizöldül. A természet sokszor türelmesebb, mint mi. De van, hogy előresiet, mint most. Okkal teheti. A természet érzi, hogy történni fog valami. Már csak mi, emberek nem tudjuk, hogy mi.

Szabó Kata
Kárpátalja.ma

Nyitókép: Kárpátalja.ma