Balogh Gyula: Európa és jeltelen

Átölellek, Európa,
fűszálon fájó baldachin –
köréd hullnak karjaim.

Ha megcsalsz is, szorítlak újra
csapodár öledbe
visszahullva,

mert velem ébredt az ércekből
a párás
kupolává emelt csodavárás,
s nem hagyhatom, nem hagyhatom,
ezen a felszakadt sebű hajnalon

el ne áruld, mi a titkod,
Duna vize titkon mit hoz…

Hiszen a vizen idáig érzem,
milyen bizonytalan lesz majd télen
nélküled, jég alatt didergőn
egy feltolult lékre vágyva,
meddőn lesve, kékre válva
vágyni szivárványra –
és közben meg nem fagyni,
megmaradni…

Európa, kívánatos csalfa asszony!
Engedd, hogy mosolyt fakasszon
a közönyödből
préselt térkép-arcon
egy nép,
amelynek szabadságvágya
öröktől nyugalmad ára,

melynek tudás-homlokáról
csentél már el ezerszázszor

redőt, eredetet s erezetet:
kezdjünk egy új fejezetet!

Forrás: Viszontlátás (2009)

Nyitókép: Pixabay