Csornyij Dávid: Nosztalgia

Vissza sem néznek. Perceket cseréltek,
emléket, jövőt. Az elektricskákra nincs
szükség, már nem viszik a küszködőt.
A száztornyú városba menettaxi indul,
– fizetett kényszermunkára ítélve –
a melós most három hónapra elvonul.
Képmásként élő cseh nosztalgia
ez a húszas évekbeli ideológia,
s hogy megint mi építjük Prágát,
elviseli ravaszságát, huzatos arany város,
– jó rendben –
lőni nem, de enni kell, senki nem
békült ki a donyecki mezőkkel.
A bárányok is hallgatnak, a fejesek bégetnek:
– Dicsőség Kijevnek –
– Dicsőség Kijevnek –

Kopogtat a kozák baka, kezében povesztka,
– indulni kell, itt a háború, katona! –
A „Ruszkik haza!” itt már elavult,
inkább rubel, mint hrivnya,
komikus dilemma, megtébolyult
szegény népnek nincs hazája.

Szipog az asszony, üres az asztalfő,
helyén a tablet(t), Skype-on vacsorázik
együtt a család és a digitális bennszülött,
majd életfonalat kötnek együtt,
elbírja a megabájt, kilobájt, hiánysejt,
világfájdalomra tör a lélek,
nehéz megsiratni a percet,
de a korona minden könnyet felszárít.

Néhány henyélő proletár a
részeg éjszakában vágyik
vissza otthonába.
Nem áll meg a fröccsfilozófia,
zaklat önmagunk honvágya,
hiába boldogság, aztán sorscsapás,
ha száj szól, az már istenkáromlás,
– de –
hívő a népképzet, észderűség – sugallat:
a második málenykij robotért már fizetnek.
A lelketlen dolgozó csak lenyomatokat tapogat.