Fodor Géza: Szárnyakat a hónaljakba

A kövek nyelvén nem tudok
Száraszt, fojt a böjti beszéd
Vallanám inkább jázminok
Sziromkézselymes énekét

A fényes pusztai szelet
Éles töröksípsírással
Felzokogva a vadvizek
Nádzilált álmain által

Fáklyaként lángoló nyárfát
Suhogtatni, köztes ágak
Dallamára, hol fűhárfánk
Aranya még ránk szikrázhat

Fehér boglár-bokrétafa
Elvirágzó lombja fölött
Vércse köröz, rikoltozva
Idézgetve az ördögöt

Jegenyecsúcs, mély ébrenlét
Hatványszámra gyűlő álmok
Bo rult égiszünk tengerét
Jég kockázza – konok, álnok

Rézpatákkal váltószínben
Legújabb kori nomádok
Ültetgetnek fejbe, szívbe
Piroslámpás mákvirágot

Strucctollbóbitás nagy lobbal
Karikás ostorral tűzkört
Tüzet vágni az égaljba –
Zendüljön meg a varázskürt!

Szárnyakat a hónaljakba
Feltündökölni a fényig
Fölesküdve a kardokra
Mielőtt jövőnk bemérik

Eleven föld, te szépséges
Végzetes sorsunk gyámola
Reggel majd maga a régens
Villog ránk, csengve ostora

Minden időnk ellenére
Elforog a fényes oltár
Csordulgat rózsafánk vére –
Homok issza, zöld folyondár

Forrás: Angyalok kezéből kihulló tájon