Kovács Vilmos: Az én hazám

[Az én] hazám az a sáros kis falu,
[hol] – ha van eső – már bőven van kenyér,
[hol] rövidebb lett a Miatyánk, hosszabb a nóta,
[és] kézfogáskor puhább a tenyér.

Az én hazám az a lázas nagy város,
hol a cárok gőgös napja lebukott véresen,
s először harsant világgá a törvény:
annak van több joga, aki éhesebb.

Az én hazám az a tenyérnyi kis ország,
hol legolcsóbb volt mindig a vér,
mely a legtöbb vámot fizette mindig,
ha új utakra tért.

Az én hazám a szent örök város is,
hol romjaival hivalkodik a múlt,
ahol születnek még újhitű Nérók
és Szeneka feje a porba hull.

Az én hazám az az új világ is,
ahol feltalálták a villamosszéket,
és a bankok homlokán úgy ég a reklám,
mint véraláfutás, ha arcul üt a szégyen.

Az én hazám az a sárga föld is,
hol vonaglik már a ferdeszemű bálvány,
és új kohók öltöztetik vasba
mezítelen népek világmentő álmát.

Az én hazám a dzsungelek hona is,
hol az éjszakába riadót ver a dob,
s amelynek sorsáért – hogyha törvényt ülök –
a vétkeseknek kegyelmet nem adok.

És hazám nekem az egész földgolyó,
hol ember született millió éve,
és küzdött és pusztult, hogy legyen egy álma,
mely piros mosolyát lobbantja az égre.

Ez az én hazám, e parányi csillag,
e tüzes kis szív a hideg űr mellében,
hol ember álmodik millió év óta,
s hogy miről álmodik, néha már megértem.