Szabó Lőrinc: Az Őszhöz

Rohanó vészjelek, szél, szirénák,

riadó! – a hűlő Föld sikolt:

vak gyémánt a felhők közt a nap

s fehér ágyúgolyó a hold:

a nagyot nagyobb, az erőset erősebb,

a régit leverni az új jön, a hős:

az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre

– hurrá! – most csap le hadával az Ősz!

Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy,

megkapod és föléled, ami kész.

Én tudom: Isten vagy te, szörnyű,

rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés!

Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz,

szépség nem tart fel, se öröm, se dac,

vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld,

ahogy délkörein lefelé haladsz.

Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál

itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület!

Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel

Szahalin, Texas s az Alföld felett.

Megnyirták fejüket az élet fái,

hiú aranyuk lábad alá borúl –

Ősz, isten, nagy nemzetközi,

úr vagy te, rettenetes úr!

Most fentről jössz és himnuszodat üvölti

a Mátra, azt sírja balatoni nád,

s tavaszra a messze Ekvátor alatt,

fuvod el a tengerek kék mosolyát.

Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom,

de csak borzongva néz a hódolat:

én még élni szeretnék! és akármily

könnyelmű volt, szeretem a nyarat!

Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb

Isten, kinek csak helytartód a tél,

Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek

álmodta magát és azóta fél:

Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot,

de ne bánts, hisz még fiatal vagyok,

s mint földbetiport mag, a hó alatt is

lázadó vágy és élet maradok.