Szabó Magda: Béke

Kárpátalja.ma A nap verse 
A világ vége felhasadt: kidobta.
Lazulj, merev derék,
s kit megkötött a kálvinista gőg,
omolj a földre, térd!

Imádd! – mondom magamnak. Fuldokolj
az áhítattól! Kiáltsd a nevét!
Tágulj szét, gyáva szeretet,
fogadd magadba őt!

Ki sose féltem igazán,
most rettegek.
Most megtanulom félteni
e kisdedet.

A talaj porhanyó. Bevetné új magokkal,
ki felszántotta, a történelem?
S ha nem? Hová fussak vele?
Hová vigyem?

Barlangban, síkon vagy folyón
ki rejti el nekünk?
Hová is ment az ács a szűzzel,
s a gyermekük?

Öleld magadhoz, Niobe,
világ!
Talán megtarthatod.
Tartsátok fejetek fölé,
ti vándorló napok,

mereszd ki körmöd, szelíd fenevad,
ki szoptatod,
s fonódjatok köré sövényként,
kik érte haltatok!

Forrás: PIM-DIA