Kárpátalja anno: nagydobronyi családok áttelepülése Gömör vármegyébe

A Kárpáti Hiradó 1943 májusában adott hírt arról egykor, hogy 33 nagydobronyi földnélküli család átköltözött Gömör vármegyébe egy jobb élet reményében.

A Felvidéken található Gömör vármegyét Szent István király hozta létre Gömörvár központtal. A vármegyét 1802-ben egyesítették Kis-Hont kerülettel, és a továbbiakban Gömör és Kishont vármegye néven működött.

Erre a területre készültek azok a nagydobronyi családok, amelyek 1943 májusában útra keltek Losonc felé, hogy megműveljék az egyház által számukra felajánlott földeket, s letelepedjenek a Losonc környéki tanyákon.

Móricz Kálmán Nagydobrony című könyvében megemlékezik erről az eseményről, s amint leírja, az áttelepülés megszervezésében nagy szerepe volt Gönczy Pál nagydobronyi lelkipásztornak. A telepesek beilleszkedését pedig Kövy Árpád és Böszörményi László losonci református lelkészeket segítették.

A Kárpáti Hiradó oldalán Harminchárom nagydobronyi földnélküli családot telepítenek le Gömör megyében Az ősi magyar föld egy darabját veszik birtokukba az új otthonukban letelepedő magyarok címmel Kováts Ádám így írt a nagydobronyi telepesek útjáról:

„Nagydobrony Ung vármegye legnagyobb és egyben legszegényebb magyar községe: a mintegy 4500 lakosságú községnek csupán 2007 katasztrális holdnyi a határa. A sajnos előnyösnek igazán nem mondható szociográfiai képletbe kell iktatnunk azt a körülményt is – ami magyar szempontból egyébként a lehető legörvendetesebb –, hogy a Felvidéken a magyarlakta Nagydobrony, a legszaporább lakosságú magyar helység, minden családnál legalább négy-öt gyerek van.

A két tényező befolyásolta a község fejlődését, hogy túlnépesedett és a lakosság jelentékeny része föld híján állandóan a távoli vidékeken kényszerül kenyerét megkeresni, mert vagy munkanélküli sorban tengődik és nincs földje, vagy pedig, ami van, abból képtelen a létminimumot kicsikarni. A szociális erjedés szükségszerűen azt a megoldást követelte, hogy mivel nincs terjeszkedési lehetőség és az egy zsidóbirtoktól (a legnagyobb) eltekintve, nincs olyan föld, amelyet föl lehetne osztani, ezért a túlszaporodott lakosság egy részét át kell telepíteni olyan vidékre, ahol megfelelő fölosztásra kerülő földbirtok állna rendelkezésre. A dobronyiak ügye szerencsésen alakult, amikor a földművelésügyi kormányzat ezelőtt két évvel fölismerte és magáévá tette a község problémáit, amelyeket most nagyrészt meg is oldott.

Illetékes helyen Platthy Gyula miniszteri osztálytanácsost bízták meg ezügyben, aki nagy odaadással és szorgalommal fogott a dobronyi földnélküliek ügyéhez és rövid idő alatt lehetőséget teremtett, hogy 33 család (175 lélekszámmal) családonként 17 katasztrális hold földet kapva, május 19-én fölszedelőzködjék és elinduljon a magyarabb magyar, emberebb emberi jövő felé, új otthonukba, a Losonc melletti földekre. Rajtuk kívül ősszel ugyanide még 25 nagydobronyi család telepedik le.

A nagydobronyi református templomban vagyunk, ahol búcsúztatják az elköltözőket. A templom körül hatalmas szekértábor, kerek 150 ökrös- vagy lovasfogaralású kocsi, amelyen tarka rakománytól terhelten várják a templomban levőket, hogy megindulhassanak az új föld és az új élet felé. Megkapó, eleven, figurális rajzokban gazdag és mozgalmas kép ez a várakozó kocsihad. Nem véletlen, hogy boldogult Aba-Novák Vilmos jut eszünkbe: az ő fürge ecsetjére kívánkozik ez a nagydobronyi kép. A szekereken egyszerű fenyőbútorok, világosra pingált nyoszolyák, gabonás szuszékok és egynémely kocsiról messzire tarkálik a kecskeszőrből meg birkagyapjúból szőtt takarók, a csinos dunyhák, párnák rakománya. A szekerek végibe a lábasmarhát kötötték és most még a kutyák meg a macskák is békésen megférnek egymással, ott hűsülnek a kocsik saroglyája alatt a kendermadzag pórázon.

Az istentisztelet reggel nyolc órakor kezdődött a templomban. A szószékről Gönczy Pál református lelkész búcsúzik híveitől, akikhez most utoljára beszél és ellátja őket lelki útra valókkal. A hatalmas templom zsúfolásig megtelt, az egész község eljött, annak ellenére, hogy hétköznap van. Az asszonyok meg a lányok a Felvidéken egyedülálló színpompájú magyar népviseletbe, a férfiak pedig ünneplő feketébe öltözve állnak és a meghatottság sápadt, tompa fénye vibrál az arcukon.

Az istentisztelet után a hősi emlékműnél gyűl össze a sokadalom, sűrű, tömött sorokban, ez előtt pedig 175 főnyi útrakész ember, akik elköltöznek innét és most az emelvény előtt állva hallgatják a járás főszolgabírájának beszédét. Dr. Köszörű Károly főszolgabíró egyrészt a maga, másrészt Ung megye hivatalos elfoglaltság miatt távollevő főispánja és alispánja nevében beszélt és hangsúlyozta, hogy az elköltöző nagydobronyiak nem új honfoglalásra, nem új hazaszerzésére indulnak, hanem az ősi magyar föld egy darabját veszik birtokukba, ahol emberibb élet vár rájuk. – Szívetekben a hősi szobor és az ősi magyar templom emlékét vigyétek az új otthonba – mondotta beszédében –, amely arra figyelmeztet és arra kötelez bennünket, hogy a hazáért mindenünket föl kell áldoznunk, a templom pedig, hogy minden munkátokban a magyar szó és az isteni szeretet, a hit legyen új településetek betonnál erősebb alapja. Majd köszönetét fejezte ki a vármegye lakossága nevében Platthy Gyulának, hogy a telepítés nehéz problémáktól súlyos munkáját olyan nagy odaadással és szorgalommal végezte és rajta keresztül pedig megköszönte a földművelésügyi kormányzatnak, hogy fölkarolta a járás elesett, jobb sorsra érdemes magyarjait. Majd beszéde végén figyelmeztette és magyar testvéri szeretettel kérte az új losonci polgárokat, hogy váljanak a község becsületére és öregbítsék a nagydobronyi munka- és hazaszerettet jóhírnevét. A beszéd végén fölcsendült a Szózat áhítatos dallama, amely megtöltötte a teret és az örök magyar hivatást hirdette. Utána a főszolgabíró külön-külön mindenkitől elbúcsúzott és ezzel elkezdődött a búcsúzkodás. Az emberek jó órán keresztül köszöntek el egymástól. Megható volt a sokat vitatott magyar testvéri szeretet ilyen spontán és mélyről föltörő megnyilvánulása: egymást simogatva, kedveskedve váltak el egymástól, sokakon erőt vett a sírás, a régi haragosok kiengesztelődtek, megbocsátottak egymásnak és egymást ölelgetve, csókolgatva mondják az istenhozzádot.

A szekértábor lassan elindul és végtelen kígyóba nyúlva halad Bátyu felé olyan hosszú menetben, hogy amikor eléri az első bátyúi házakat, akkor indul csak ki a vége Dobronyból. A képviselőtestület a főszolgabíróval, a pappal, tanítókkal és jegyzőkkel a bátyúi állomásra kíséri a menetet, ahol indulás előtt Hidi János bíró a község nevében búcsúzik el a távozóktól. Már esti hat óra felé közelít az óramutató, mire elkészülnek a pakkolással. Az államtól ingyenesen kapott harminc és egynéhány kocsiba mindent fölpakkolnak, amije csak akadhat a szegényembernek: a kifaragott nehéz szántalpakat, ládákat kosarakat, szerszámokat rakoncák közé fölpolcolják, úgy tetszenek az ágas-bogas vasúti kocsik, mintha egy népvándorlás alkalmatosságait cipelné a hátán. Az emberek személykocsit kaptak, a bútorfélét, meg amiben kárt tehetne az eső, fedett vagonokban helyezik el. Szóval, mindenre kiterjedt a telepítés munkáját végző hivatalos rendezőségnek a figyelme és nem utolsó sorban a szeretete.

Az egyik költözködő emberrel beszélgetünk, akinek hat gyereke van és most várja az asszonnyal a hetediket. – Hála Istennek, nem panaszkodhatunk még a legkisebb mértékben sem. De annál jobban örülünk: földtelen zsellérek voltunk, vagy csak sírnak való apró földünk volt és most kaptunk földet. Tizenhét katasztrális holdat! Hát csak megértük, amit vártunk, Magyarországon élő magyarok lehetünk újra és ezért fordult jobbra a mi sorsunk is. Magyar földön élni, magyar emberek között élni, magyar hivatalokba járni, magyar iskolába küldeni a gyereket Istenem, az alatt a nyomorúságos, keserves cseh éra alatt ki hitte volna, hogy nem csak akarjuk, de meg is érjük! Áldjon meg az Isten minden igaz magyart, aki magához édesíti és istápolja a másik, az elesett magyart!”

A nagydobronyi telepesek nem sokáig élvezhették új életüket: a II. világháború után a csehszlovák érában a kitelepítendők listájára kerültek, s 1946-ban ott kellett hagyniuk mindenüket Gömörben. 26 családot a dunántúli Bakonyjákóra irányítottak, 24 családot Nyíregyházára, s másokat egyéb településekre költöztettek át. Állítólag még ma is élnek Szanyi, Bálint, Hidi, Szilvás vezetéknevű, „dobronyiasan” beszélő családok a Dunántúlon.

A fenti felvétel megtalálható Móricz Kálmán Nagydobrony című könyvében.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma