Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: kocsmáros

Az emberiség történelmének meghatározó döntései sok esetben nem a parlamentekben és az országatyák színe előtt születtek meg; sokkal inkább egy-egy kávézóban, klubban vagy vadászaton dőlt el egy országrész vagy emberi élet sorsa.

Gondoljunk csak a Pilvax kávéházra, ahol a márciusi ifjak megfogalmazták a 12 pontot, s ahol Petőfi először szavalta el a Nemzeti dalt. Érdemes megemlíteni a prágai Arany Tigris kocsmát, ahol Bohumil Hrabar alkotott, vagy a budapesti Centrál kávézót, ahol a magyar irodalom olyan nagyjai fordultak meg, mint Ady, Kosztolányi és Móricz. Párizsban pedig a Café de Flore-t, melynek gyakori vendége volt Picasso, Sartre és Camus.

Kárpátalja is büszkélkedhet egy ilyen színhellyel: az ungvári Váralja kocsma közel harminc éve látja vendégül a kárpátaljai képzőművészeket, irodalmárokat, zenészeket és politikusokat. A város történelmi negyedében működő vendéglátóegység visszaröpít bennünket a múlt század első felébe, miközben garantált a kedves kiszolgálás és a családias hangulat.

A kocsma alapítójával és vezetőjével, a hét nyelven beszélő, elkötelezett művészetpártoló és magyar identitású Rusznyák Györggyel beszélgettem.

 

– Hét nyelven beszél. Köze van ennek ahhoz, hogy egy soknyelvű vidéken, az egykori Máramaros vármegye területéhez tartozó Aknaszlatinán született?

– Igen. Gyermekkoromban több nyelvvel is kapcsolatba kerültem. Édesapám magyar, édesanyám ruszin, egyik nagymamám pedig osztrák származású volt. Emellett édesanyám egy román ajkú faluban, Középapsán (Szerednye Vogyane) kapott tanítói állást, s én ott végeztem el az első osztályt román nyelven. Később visszaköltöztünk Aknaszlatinára, ahol ukrán nyelven újrakezdtem az iskolát. Az érettségit követően besoroztak, és két éven át Németországban szolgáltam.

 

– Mi történt a leszerelését követően?

– Az Ungvári Állami Egyetem orosz filológia szakára adtam be a jelentkezésemet, ám nem sikerült a felvételim. Egy éven át az aknaszlatinai sóbányában dolgoztam, s közben Nagyszőlősre jártam egyetemi előkészítő tanfolyamra. Másodjára már bejutottam az egyetemre, s elvégeztem az orosz szakot. Emellett beiratkoztam levelező olasz szakra.

 

– Az egyetem befejezése után hol vállalt munkát?

– Maradhattam volna Ungváron, ám én visszavágytam gyermekkorom színhelyére, Középapsára. Egy évet tanítottam ott, majd felkértek, hogy legyek a helyi elemi iskola igazgatója. Elvállaltam, s életem legszebb időszakát töltöttem el a faluban. Az osztályomban négy évfolyam tanult egyszerre. A gyerekek a környező hegyekből jöttek le tanulni. Az otthoni munkától koszosak és ápolatlanok voltak. Szappant és zsebkendőt vettem nekik, s megtanítottam őket a használatukra.

– Mennyi időt töltött el ebben az iskolában?

– Egy évet. Utána el kellett mennem, mert a maradásomnak az lett volna a feltétele, hogy lépjek be a Kommunista Pártba. Erre pedig nem voltam hajlandó. Más politikai nézetet vallottam.

 

– Mihez kezdett ezután?

– Először az Ungvári Állami Egyetemen kaptam adminisztratív munkát, majd Ukrajna különböző területein és Oroszországban dolgoztam. Ezek alatt az évek alatt rájöttem, hogy nekem olyan állás való, amelyben a magam ura lehetek.

Hazajöttem és megnyitottam a Váralja kocsmát ebben a helyiségben, amely már kétszáz évvel ezelőtt is kocsmaként szolgált.

 

– Milyen tervei voltak a kocsma működtetéséről?

– Arra törekedtem, hogy egy olyan helyet hozzak létre, ahol egyaránt jól érzik magukat az egyetemisták, a képzőművészek, az írók és a politikusok. Így jött létre ez az irodalmi és művészeti kocsma, amelynek a hangulata az Osztrák–Magyar Monarchia korát idézi. Itt jól megfér egymás mellett a XX. század eleji kávédaráló, a régi ungvári utcatábla, a gramofon és a szenes vasaló, miközben a kandallóban lobog a láng, és a teremben szól a dzsessz. Azért dzsessz, mert a kocsmai hangulathoz ez illik.

Amikor beindítottam ezt a helyet, nem a pénzkeresés vezetett, hanem az, hogy olyan munkahelyem legyen, ahol öröm dolgozni.

– Hogy látja, sikerült megvalósítania az elképzeléseit?

– Mindent beleadtam, hogy így legyen. Előfordult, hogy az utolsó pénzem is odaadtam egy-egy régi tárgyért. Ma már tele van a kocsma a múlt emlékeivel, köztük nagyapám régi oklevelével, darálókkal, öntött vaskályhákkal, szilkékkel. Emellett kárpátaljai festőművészek festményei díszítik a falakat.

 

– Kik keresik fel a kocsmát?

– Ruszin, magyar, sváb és román nemzetiségű vendégeim vannak. A koruk és a foglalkozásuk nagyon különböző. Azt gondolom, hogy az a közös bennük, hogy nem is annyira a kocsmába, mint inkább hozzám jönnek.

 

– Mit tesz azért, hogy szívesen jöjjenek ide a vendégek?

– Rendszeresen szervezünk koncerteket, kiállításokat és filmvetítést. A Sodró néptáncegyüttes havonta egyszer folk-kocsmát tart itt. Ezenkívül lehetőséget biztosítunk egy-egy kevésbé ismert festőnek, hogy bemutassa az alkotásait. A konyhánkban pedig egyaránt főzünk magyaros és ruszin ételeket.

 

– Közel harminc éve vezeti a kocsmát. Nem fáradt bele?

– Számomra kikapcsolódás ez a munka. Reggel bejövök, begyújtok a kandallóba, lefőzöm a kávét, és elolvasom az újságot. Aztán lassan beindul az élet, és jönnek az első vendégek. Napközben hazaszaladok egy rövid időre, hogy találkozzam a tizenkét éves kislányommal, aztán visszajövök, és este tizenegyig itt vagyok. Ugyanúgy mosogatok és felszolgálok, mint a munkásaim.

 

– Sohasem volt kísértése arra, hogy Magyarországon éljen és dolgozzon?

– Nem. Azt vallom, hogy ha valaki nem tud itt, Kárpátalján boldogulni, akkor máshol sem lehet sikeres. Magyarországon is kemény az élet. A magyarokat itt kell tartani Kárpátalján.

 

– Milyen tervei vannak?

– A kocsma mellett ma már egy kisebb szállodát is működtetek, amelynek szintén rusztikus a hangulata. Emellett van öt borospincém. Az egyik 500 méter hosszú. Most ezt szeretném borkóstoló helyiséggé átalakítani. A nagylányom Beregszászban él, és szőlőtermesztéssel foglalkozik. Az ő borát szeretném tárolni ebben a pincében.

– Elégedett az életével?

– Igen. Nem tudnám abbahagyni ezt a munkát. Gazdagnak érzem magam. Ha újrakezdeném, megint a kocsmát választanám.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma