Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: óvónő

Nem köntörfalaz – ez jutott eszembe, amikor az aknaszlatinai Szent Anna Óvoda vezetőjével, Puliszka Évával beszélgettem, aki több mint két évtizedes óvónői tapasztalattal bír.

Találkozásunk alatt szóba került az óvodával kapcsolatos számos feladat és probléma, az aknaszlatinaiak mindennapi élete, a helyi magyarság megmaradásának kérdése. Minderről nyíltan, szókimondóan vallott Éva.

– Aknaszlatinán születtél. Mesélj a családodról!

– Egy hagyománytisztelő magyar családban nőttünk fel a nővéremmel. Édesapám a helyi sóbányában dolgozott. Édesanyám munkásöltönyöket varrt. Nagyon szerette a munkáját, talán tőle örököltem a munkaszeretetet.

 

– Milyen gyermek voltál?

– Már gyermekként is eleven, akaratos, mindig izgő-mozgó voltam. Kicsi korom óta óvónő akartam lenni és sok gyermekre vágytam. Ez talán onnan ered, hogy a felmenőim között sok nagycsaládos volt. Az egyik dédnagyanyámnak például 24 gyermeke született.

 

– Te magad jártál óvodába?

– Igen, majd egy orosz tannyelvű iskolába írattak be a szüleim. Harminchárman jártunk az osztályba, azonban a három orosz anyanyelvű társunkon kívül mindenki magyar volt, így el lehet képzelni, hogy mennyire volt orosz az az iskola.

– A középiskola elvégzése után mi történt veled?

– Befejeztem a tizedik osztályt, jó eredménnyel leérettségiztem, azonban nem tanultam tovább, mert szerelmes lettem. Férjhez mentem és munkába álltam. Akkor nyílt meg Aknaszlatinán egy állami óvoda, s oda vettek fel képesítés nélküli óvónőnek. Egy évig dolgoztam ott, aztán megérkeztek a diplomás óvónők, s át kellett adnom nekik a helyem.

 

– Mi történt ezután?

– Egy ismerősöm óvónői munkát ajánlott az asztmásokkal foglalkozó aknaszlatinai szanatórium gyermekosztályán. Ahhoz, hogy alkalmazhassanak, a munkahely mellett el kellett végeznem az óvónőképzőt. Levelező tagozaton tanultam egy Odesszához közeli iskolában. Mire lediplomáztam, már volt egy másfél éves kisfiam. A szülési szabadság letelte után visszamentem a szanatóriumba, ahol félállásban még a mai napig is dolgozom.

 

– Mikor kerültél a Szent Anna Óvoda élére?

– Az óvodát 1999-ben alapította meg az aknaszlatinai magyar gyermekek számára a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye. Jómagam 2002 óta állok az intézmény élén. Ahhoz, hogy vezető legyek, egyetemi diplomát kellett szereznem, ezért Ivano-Frankivszkban tanultam tovább.

– Mesélj az elmúlt tizennégy évről!

– Az óvoda fő fenntartója a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány, emellett anyaországi és helyi támogatók segítik a működésünket. Az elmúlt évtizedben három alkalommal is a bezárás veszélye fenyegetett bennünket, annyira nehéz volt biztosítanunk a fennmaradáshoz szükséges anyagi hátteret. Az állam ugyanis egyáltalán nem járul hozzá a kiadásainkhoz. A szülők az étkezés költségeit fedezik.

 

– Hol kapott helyet az óvoda?

– Az épületünk egy része a római katolikus egyházé, melyet a szovjet érában elvettek és átadtak a sóbánya mentőseinek, akik kibővítették azt.

A rendszerváltás után az egyházmegye visszakapta az ingatlant, s kialakította benne az óvodát. Mondanom sem kell, hogy azóta folyamatosan építkezünk, renoválunk. Néha már azt hiszem, hogy sohasem lesz vége a felújításnak. Most épp az épület egyik szárnyának tetőzetét kell lecserélni.

 

– Hány munkatársa van az óvodának?

– Jelenleg négy óvónő, két dada, két konyhás és egy udvari kisegítő, egy könyvelő és két éjjeliőr dolgozik nálunk. Amikor átvettem az óvoda irányítását, sok idős, nyugdíjas munkatársunk volt. Az évek során arra törekedtem, hogy megfiatalodjon a kollektíva. Most csupa fiatal vesz körül, akikkel nagyon könnyű együtt dolgozni. Bármilyen ötlettel állok elő, mindet meg tudják valósítani.

– Hány gyermek jár az óvodába?

– Most 48 gyermekünk van, közülük 13-an szeptemberben a magyar tannyelvű Aknaszlatinai Bolyai János Középiskolában kezdik meg a tanulmányaikat.

 

– Mindannyian magyar anyanyelvűek?

– A hozzánk járó gyerekek magyar anyanyelvűek, azonban sokan vegyes, magyar-román, magyar-ukrán családból származnak. Aknaszlatinán a közel kilencezres lakosság nagy része román, s mindössze kétezren valljuk itt magyarnak magunkat. A környékbeli településeken már nincsenek magyarok, így különösen fontos ez az óvoda, melynek a római katolikus hit megőrzése mellett magyarságmegtartó ereje is van.

 

– Mennyire tudjátok megőrizni a magyarságotokat a szórványban?

– Egyre nehezebben. Az utóbbi években olyan kivándorlásnak vagyunk tanúi, mint amilyet egyszer már átéltünk a ’90-es években. A hozzánk járó gyerekek szüleinek többsége külföldön keres munkát, gyakran az egész család elköltözik. Nemrég az egyik hozzánk tartozó gyermekről kiderült, hogy az édesanyja külföldön dolgozik, az édesapa alkoholista, s a gyermeket a hét hónapos kistestvérével a dédnagymamára bízták, aki nem tud megbirkózni ezzel a teherrel. Ezek mindennapi esetek.

Aknaszlatinát emellett komoly természeti katasztrófa fenyegeti a túlzásba vitt sóbányászat miatt. Több helyen beszakadt a föld, s házak, kertek tűntek el benne. Az emberek félnek, de nem ezért mennek el innen, hanem a megélhetési nehézségek miatt. Nincsenek gyárak, munkalehetőségek. A középréteg hiányzik: vagy nagyon jómódúak az itt élők, vagy nagyon szegények.

Sokszor már úgy érzem, hogy lehet, hogy nem is olyan jó, hogy az anyaország megadta a honosítás lehetőségét a kárpátaljai magyaroknak. Így az itt élők már nemcsak Magyarországra mennek át dolgozni, hanem még messzebb vállalnak munkát.

– Mi lesz így a magyarsággal Aknaszlatinán?

– Talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy nem arra kell törekednünk, hogy mindenkiből „magyart csináljunk”, hanem a meglévő magyarokat kellene megtartanunk. A magyarságot az anyatejjel kell magunkba szívni, attól, hogy egy ukrán gyermek magyar óvodába és iskolába jár, még nem lesz magyar. Nagyon jók az olyan jellegű kezdeményezések, mint a Feltisza és más fesztiválok, amelyeken megmutathatjuk a magyar hagyományokat és kultúrát.

 

– Az óvodában milyen programokat szerveztek?

– A római katolikus hit gyakorlása érdekében péntekenként „ovis misén” veszünk részt, ahol a plébános gyermeknyelven prédikál a kicsiknek. Ezen kívül nagyböjti lelkigyakorlatot szervezünk, s rendszeres hitoktatásban részesítjük a gyerekeket. Emellett gyermeknapot, farsangi bált, óvodai búcsúztatót szervezünk. Van egy néptánccsoportunk, a Sóvirág nevű együttes, amely magyar táncokat ad elő.

 

– Mennyire lehet bevonni a szülőket a programokba?

– A szülők együttműködnek velünk. Húsvét előtt például szerveztünk egy olyan napot, amikor összegyűjtöttük a szemetet a főúton. Egy másik alkalommal a szülők önerőből felújították az óvoda játszóterét. Évente kétszer tartunk szülői értekezletet, azonban a szülői tanács többször is összeül, hogy megbeszélje a problémákat, terveket.

– Milyen problémák adódnak a munkád során?

– Ahogy már említettem, még mindig van mit felújítani, kijavítani. Emellett napi szinten megtapasztalom, hogy a mostani szülők másképp nevelik a gyermekeiket, mint ahogy mi tettük, vagy ahogy elképzeljük azt az óvodában. Az anyukák nem tudnak nemet mondani a gyerekeknek, sokszor következetlenek a nevelésükben, s ezzel a mi dolgunkat is megnehezítik. Gyakran túlzásokba esnek, s olyan műsorokat, szerepeket várnak el tőlünk, amelyek nem valók egy óvodába.

A szülők egy része nem vallásos, próbáljuk őket bevonni a hit gyakorlásába, de nem mindig sikerül.

 

– Miből merítesz erőt?

– A sikerélmény nagyon sokat jelent számomra. Egy-egy program megvalósítása új lendületet ad. A hitem sokat segít, s a természetben is nagyon fel tudok töltődni. Sohasem értettem, hogy hogyan lehet valaki már kora reggel rosszkedvű, hiszen minden nap egy új lehetőség.

 

– Vannak terveitek?

– Építkezni már nem szeretnénk. Azért imádkozunk, hogy jobb legyen az élet Kárpátalján, hogy a fiatalok itt kössenek házasságot, s hogy minél több magyar gyermek szülessen.

 

– Így legyen! Köszönöm a beszélgetést!

Marosi  Anita

Kárpátalja.ma