Nagycsaládok Kárpátalján: a Zán Fábián család

Van az a sokat emlegetett bölcsesség, mely szerint minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Keresztényként úgy gondolom, hogy minden beteljesedett életpálya és megvalósított cél hátterében Isten terve szerepel, s éppen ezért őt illeti a dicsőség. Ugyanakkor ahhoz, hogy az arra hivatott eredményesen helyt tudjon állni, a biztos családi háttér, az otthon oltalma is szükséges.

Ezt éreztem, amikor Zán Fábián Sándor és Judit családját megismertem. A Kárpátaljai Református Egyház püspökeként, valamint a Mezővári Református Gyülekezet lelkészeként szolgáló Sándor hivatása hátterében is ott áll a feleség, Judit gondoskodó keze s a gyermekeik nyújtotta szeretetteljes családi légkör.

Hogy ez mennyire így van, kiderül a velük készített beszélgetésből.

 

– Mind a ketten Kárpátalján nőttek fel, légvonalban nem is olyan messze egymástól. Meséljenek a gyermekéveikről!

Judit: – A Beregszászi járáshoz tartozó Mezőváriból származom. Pedagóguscsaládban nevelkedtünk a nálam két évvel fiatalabb öcsémmel és a tizenkét évvel fiatalabb húgommal. Legidősebb gyermekként felelősségteljes gyermekkorom volt, példát kellett mutatnom a testvéreimnek. Az öcsémmel sok harcot vívtam, ám amikor megszületett a húgunk, megbékéltünk egymással. Sokat vigyáztam a kisebbik testvéremre, s éreztem, hogy a szüleim nyugodtan rám bízzák őt. Mivel elég nagy a korkülönbség köztünk, előfordult, hogy az édesanyjának néztek engem.

 

– Hova járt iskolába?

Judit: – Mezőváriban végeztem el az általános és a középiskolát, majd Kecskeméten tanultam tovább óvodapedagógusnak. Nem volt egyszerű elszakadnom a családomtól, ám Magyarországon sok új barátom lett, egy részükkel a mai napig tartom a kapcsolatot.

 

– Sándor honnan származik?

Sándor: – A Nagyszőlősi járásból, Ruszka Dolináról. Nálunk is három gyermek volt a családban, csakhogy a mi esetünkben én voltam a kései testvér. Mire megszülettem, addigra a nővéreim férjhez mentek, sőt az idősebbiknek már gyermeke is született. Így aztán számos testvér, unokatestvér és rokon gyermek közt nőttem fel.

– Az élete mégsem annyira Ruszka Dolinához, mint inkább Mátyfalvához köthető.

Sándor: – Így van. Mátyfalvára jártam óvodába, általános iskolába és templomba. Minden utcát ismertem a településen. Később Szőlősvégardóban folytattam a tanulmányaimat, és ott szereztem érettségit.

 

– Mikor döntötte el, hogy református lelkipásztor lesz?

Sándor: – Az 1988-1989-es években már szabadabban tevékenykedhettek a lelkipásztorok, Mátyfalván is foglalkoztak hitoktatással és ifjúsági csoport vezetésével. A családból kapott vallásos nevelés mellett az ifisek között eltöltött idő is meghatározta a későbbi terveimet. Az érettségi előtt kezdtem el fontolgatni a lelkészi hivatást. A másik tervem az volt, hogy a középiskola befejezése után egyszerű munkásként fogok dolgozni. Mivel nem voltam hajlandó eleget tenni a szovjet éra elvárásainak – a többi között nem léptem be a Komszomolba –, másra nem is számíthattam.

 

– Hogyan tudott mégis továbbtanulni?

Sándor: – Mire megszületett bennem a végleges elhatározás, hogy lelkész akarok lenni, lekéstem a magyarországi felvételit. Ekkor jeleztem a felvételi szándékomat az akkori püspökünknek, Forgon Pálnak, aki engedélyezte, hogy részt vegyek a felvételi előkészítőn. Sikeresen letettem a szükséges vizsgákat, s átmentem minden próbán. Ezek után már csak az érettségi bizonyítványomat kellett megszereznem. Ennek az volt a feltétele, hogy be kellett lépnem a Komszomolba. Megtettem, ám rögtön kiléptem, amint kézhez vettem az érettségi oklevelemet. A püspökségtől Budapestre kaptam ajánlólevelet, végül azonban a debreceni teológiára kerültem.

 

– Akkor már ismerték egymást Judittal?

Sándor: – Nem. Valamivel később, 1992-ben találkoztunk először Balazséron egy konfirmációs táborban.

Judit: – 15 éves voltam akkor. Emlékszem, hogy Sándort mint fiatal, jóképű teológushallgatót, mindig körbevették a lányok. Velem is beszélgetett néhányszor.

Sándor: – Judit már akkor is szembetűnő lány volt, megfogott a kedvessége és a szépsége.

Judit: – Ennek ellenére a későbbiekben Sándor nem kereste a társaságomat. Mindenki ment a maga útján: ő folytatta a tanulmányait Debrecenben, én pedig befejeztem a középiskolát, majd elkerültem Kecskemétre. Legközelebb jó néhány év múlva találkoztunk Mezőváriban, ahová Sándort kinevezték lelkésznek.

 

– Sándor, hogyan került Mezőváriba?

Sándor: – 1995-ben letettem a lelkészi vizsgát, majd egy évet Németországban töltöttem el. Miután hazajöttem, Gulácsy Lajos püspök úr Dercenbe nevezett ki. Az évfolyamtársamat, Zsukovszky Miklóst Mezővári ellátásával bízták meg.

Azt azonban tudni kell, hogy míg Dercenben használható volt a parókia, addig Mezőváriban 1945 óta nem volt helyben lakó lelkész, a parókiát pedig postahivatalnak és telefonközpontnak használták. Amikor felmértük Miklóssal a helyzetet, úgy döntöttünk, hogy amennyiben a püspökünk is engedélyezi, helyet cserélünk. Így került Miklós Dercenbe, én pedig Mezőváriba.

 

– Milyen fogadtatásban részesült a településen?

Sándor: – Nem vártak, nem akartak, nem örültek nekem. Nem tartották szükségesnek, hogy helyben lakó papja legyen a falunak, ez ugyanis több feladattal és kötelezettséggel járt volna a gyülekezetre nézve. Sokat köszönhetek az akkori gondnoknak, Barta Eleknek, aki kiállt mellettem. Szó szerint meg kellett hódítanom az egyházközséget és a parókiát. Huszonhárom évesen meg kellett ismernem az akkor főként idősekből álló húszfős presbitériumot és a falu vezetőségét. Végül elértük, hogy kiköltözzön a postahivatal a lelkészlakból, s lett két szobám. Víz és fűtés ugyan még sokáig nem volt, s gyakori volt az áramkikapcsolás is, de már a parókián laktam. Mindezek mellett tetszett a falu, a magyar nyelvű, egységes közösség.

 

– Miután Mezőváriba került, hamarosan találkoztak Judittal…

Judit: – Hazautaztam Kecskemétről, és elmentem istentiszteletre. A szüleim említették, hogy új lelkésze van a gyülekezetnek, ám nem tudtam, hogy Sándor az.

Sándor: – Azon az istentiszteleten úrvacsoraosztás volt. Emlékszem Judit arcára, ahogy egymásra néztünk. Nem sokkal később, 1997 nyarán kirándulni vittem az ifiseket a hegyekbe, Felső-Bisztrára. Judit is velünk jött. Elkísértem a fiatalokat a táborhelyre, s utána otthagytam őket. Éppen egy németországi utazásra készültem. Ám elhalasztottam az utat, s két nap múlva visszamentem a táborozókhoz. Akkor kezdett kibontakozni a kapcsolatunk Judittal. Már úgy jöttünk haza a kirándulásból, hogy egy pár voltunk.

 

– Mi történt ezután?

Judit: – A nyár végén visszautaztam Kecskemétre, és folytattam a tanulmányaimat. Sándorral leveleztünk, illetve igyekeztem gyakrabban hazajönni.

Sándor: – Nagy ritkán én is el tudtam utazni Kecskemétre, hogy meglátogassam Juditot. A húga, Orsi volt a kísérőm. Nem volt hosszú az udvarlási idő, 1997 karácsonyán megtartottuk az eljegyzést, a következő év májusában pedig összeházasodtunk.

 

– Milyen terveik voltak a közös életre vonatkozóan?

Sándor: – Egyértelmű volt, hogy Mezőváriban fogunk élni. Eszembe sem jutott, hogy elmenjek Mezőváriból, pedig konkrét ajánlatot is kaptam ezzel kapcsolatban. Az én nemzedékemhez tartozó lelkészek többsége mind ugyanabban a gyülekezetben szolgál, ahová először került. Mi nem akartunk egy egyházközséget sem ugródeszkának használni valamilyen nagyobb cél eléréséhez. Az egyik teológiai tanárunk, Bütösi János mindig arra tanított bennünket, hogy a gyülekezetet el kell vezetni valahonnan valahová.

Judit: – Jómagam pedig, noha sok barátot szereztem Magyarországon, szívesen tértem haza Kárpátaljára, hiszen ragaszkodtam a családomhoz.

 

– Hogyan teltek az első közös évek?

Judit: – Az első időszakban szembesültem azzal, hogy mit jelent lelkészfeleségnek lenni. Meg kellett felelnem az elvárásoknak, tudomásul kellett vennem a kritikákat. Nem volt egyszerű, hiszen közben a saját egyéniségemet is meg akartam őrizni.

Sándor: – Nem azért házasodtunk össze Judittal, mert lelkipásztori munkatársra vágytam. Azért vettem feleségül, mert ő egy csodálatos nő, akit szeretek. Ő vár otthon, ahol fel tudok töltekezni, ahol ismét magamra tudok találni. Sokat beszélgetünk, segít nekem, ugyanakkor igyekszem nem terhelni az egyházi ügyekkel.

 

– A házasságkötésük éve egyben egy kárpátaljai katasztrófa éve is. Az 1998 novemberében bekövetkezett tiszai árvíz Mezővárit is súlyosan érintette.

Sándor: – Az árvíz és az utána következő időszak a feje tetejére állította az alig megkezdett közös életünket. Az emberek nélkülöztek, zaklatottak voltak. Reggeltől késő estig velük és a helyreállítási munkákkal foglalkoztam. Közben Judit otthon tartotta a frontot. Segélyt osztott, vendégeket fogadott.

 

– Aztán rövid időn belül, 2001 tavaszán még egy árvíz sújtotta a települést.

Sándor: – Nem gondoltuk, hogy megismétlődhet az 1998-as természeti csapás. Ez a második súlyosabbnak bizonyult, a víz a templomot is elérte. Akkorra már megszületett az első gyermekünk. Szörnyű volt újra átélni a pusztítást. Egy időre egy családot is magunkhoz fogadtunk. Az árvíz után évekig félelemben éltünk, ha három napig esett az eső, már árvíztől tartottunk.

 

– Azóta eltelt tizenhat év, s hála Istennek nem történt újabb szerencsétlenség a faluval. Közben fejlődött a gyülekezeti életük, s a családjuk is gyarapodott. Meséljenek először a gyermekeikről!

Sándor: – Az első gyermekünk, Eszter 2000-ben jött a világra. Őt sajnos elveszítettük egy autóbalesetben. Nehéz időszak volt ez az életünkben. A 2003-ban született Panna lányunk még kicsi volt akkoriban. Két év múlva, 2005-ben két fiúgyermekkel ajándékozott meg bennünket Isten, ezzel jelezve irántunk való szeretetét. Az ikrek a Bálint és a Balázs neveket kapták. Két évvel ezelőtt, 2015-ben pedig Márton fiunk érkezett a családba.

 

– Hogyan fogadták a nagyobb testvérek az új jövevény érkezésének hírét?

Sándor: – A fiúk nagy örömmel várták, közösen választottak neki nevet.

Judit: – Panni először nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy kistestvére lesz. Ám néhány nap alatt hozzászokott a gondolathoz, hogy ismételten nővér lesz. Kislányt várt, s ezért eleinte csalódott volt, hogy öccse lesz. Ám amikor megszületett Marci, s ő a kezébe vehette, sírt a boldogságtól, és megköszönte a kisöccsét nekünk.

 

– Milyennek látják a gyerekeiket?

Judit: – Panni karakán természetű, erős, eltökélt személyiség. Rám hasonlít. Már kétévesen megtanult kétkerekű kerékpáron biciklizni. Láttuk, hogy jó alkata van a sportoláshoz. Hatévesen elvittük Nagyberegre, ahol megismerhette a teremkerékpározást. Felvették, s azóta tagja az ottani csapatnak, amelyben az egyedüli lány. Számos nemzetközi helyezést ért már el. Kora szerint még nem érte el a junior kategóriát, mégis sikeresen indul a 17–18 éveseknek rendezett versenyeken. Tavaly bronzérmes lett a juniorok között. A teremkerékpározás mellett focizik is. A Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium (BMG) tanulója. A tanulásban is kitartó és eredményes. Még nincs elképzelése a jövőjéről.

Sándor: – Panni szép, jó kiállású lány. Egyedül tanul, iskola után önállóan oldja meg a kiutazást Nagyberegre az edzésekre. Az öntudatosság igen hamar megmutatkozott nála. Rá nem lehet büntetéssel hatni. Meg kell vele értetni, hogy mi miért történik. Az édesanyjával nagyon jó a kapcsolata, ha problémája van, hozzá fordul.

– Bálint és Balázs?

Judit: – A fiúk is a BMG tanulói. Nem kollégisták, bejárnak az iskolába. A két fiú között szoros a kapcsolat, noha teljesen más a természetük. Bálint szorgalmas, jó tanuló. Balázs amolyan művészlélek, csak azzal foglalkozik, ami érdekli. Ugyanakkor hatalmas szíve van. A fiaink még keresik magukat. Ők is kipróbálták a biciklizést, egy időben hangszeren is játszottak, ám végül abbahagyták, nem volt bennük elég kitartás.

 

– S a legkisebb, Márton?

Judit: – Marci értelmes, fogékony kisgyerek. Hamar elkezdett beszélni, szereti a könyveket és a mesefilmeket. Ő diktál a családban, tisztában van azzal, hogy kitől mire számíthat.

Sándor: – Ő egy igazi örömforrás. Tesztel bennünket, hogy meddig mehet el. A mese előtt nemcsak bambulva ül, látszik, hogy érti is a történetet. A könyveket sem szakítja el, hanem érdeklődéssel lapozza végig.

 

– Vajon milyenek lesznek a gyermekeik, ha felnőnek?

Sándor: – Az a fontos, hogy ne legyenek elveszett emberek. Bármilyen hivatást is válasszanak, ne csak önmagukért vagy az embertársaikért dolgozzanak majd, hanem Isten dicsőségére.

 

– Húsz éve szolgálja a mezővári gyülekezetet, s emellett tizedik éve püspöki feladatokat lát el. Hogyan tudja a hivatását és a családi életét  összeegyezetni?

Sándor: – Tizenkilenc éve vagyunk Judittal házasok. Mi is érettebbek lettünk. Jobban kiegészítjük egymást, mint a házasságunk első tíz évében. A munkám miatt nehéz jól beosztanom az időmet. Arra például nincs lehetőségünk, hogy közösen elutazzunk valahová a családdal.

Judit: – Tavaly sikerült néhány napot együtt nyaralnia a családnak, ám ez inkább a gyerekeknek jelentett kikapcsolódást. Ha tehetem, egyedül is elviszem őket kirándulni, hogy minél többet lássanak a világból.

Sándor: – Számomra az a pihenés, ha otthon lehetek a családom körében. Akármilyen késő is van, inkább hazaindulok, minthogy máshol éjszakázzam. Nagyon szép parókián lakunk. 2013-ban készült el, sokévi fáradságos munka után.

 

– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?

Judit: – Nem tervezek előre. Ebben az országban ez nem is lehetséges. Abban bízom, hogy a családunk itt marad, Kárpátalján, s együtt leszünk békében.

Sándor: – Én sem tervezek. Maradjunk hűek Istenhez; a gyermekeink jó úton járjanak, céltudatos, ám előzékeny emberekké váljanak; egy jobb életminőséget biztosító Kárpátalján éljünk békében; s az életünkből egy napot se tékozoljunk el. Ezt szeretném.

 

– Isten áldását kívánom mindehhez!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma