a nap verse

Szilveszter éjjelén tántorgó, részeg szél járja útját,

Borban miért igazság, Hajnal kakasszóval Nem három, De száz tagadás.

Egy eldobott kő, talán így végleg… Kicsi hazácskám, látod már, téged most elárul fiad.

A kis angyalkák szürkeszín szitáján a földre szikra lisztszemek szitálnak s a fehér földre mosolyogva, lassan

Senkik hőse lettem. Daliának neveztek, bajnoknak, a legjobbnak. Nem tettem mást, csak elhittem: tetteim bő vizéből merítve lehetek valaki a senkik társaságában. Ugyanabból a felhőből estem le, mint más. Esőcsepp vagyok, a több milliárd egyike, aki örömcsiholó lányok sziluettjében élvezi a napot vagy a holdat, amely előbb- utóbb felszárítja. Fürdök az illúzióban, megáztam a képzelgésben,…

Az est olyan volt, mint az ében, fekete fáklyaláng kezében, a háztetõkig nõtt az árnyék, s az alkony, mint egy némajáték: felhõk bíborba mártott ujja a nap a csendtõl megvakulva a rét, a tóba hulló erdõ holdszemû éjbõl felderengõ viasz-csomó, tûztestû sárkány, lobogva nyargal át a járdán. Már érkezik fekete lábakon, a hold mögül süvölt…

szélesre tárt kabátban õrült napsütésben én aki mindig fázom reszket körülöttem a nyár is csaló idõ parazsat lángra gyújtó hazug bolond csoszogó nénik szemében könnyeket fakasztó átkozott merre indulnak tegnapjaink rongyosra csókolt régi tavasz emlékszem az illatodra sápadt angyalarcok a magasban dideregtek és tüsszögtök a szmogtól és nekünk jó idelenn és a szürkearcú boldogtalanok az…