Füzesi Magda

Mert minden olyan, amilyen, s ami nem olyan, olyanná lesz,

A napok, mint felbőszült óriások köröttem falként összeugranak.

… a harkályok harangoztak miközben lassan hullt az hó

Mint tűzhányó a hegy gyomrában, Úgy van bezárva önmagába Az én világtalan anyám.  Csak tapogat, mint magzat a méhben, Egyforma napok sűrűjében Kitartóan fohászkodik.  Magába néz csak, hosszan, mélyen, És fényt keres a feketében: Emberhez méltó küzdelem. 

Ajtót ácsol a halál  éjfekete ébenfából.  Ajtót: nyitja-csukja már.   Az ajtón innen délibáb:  csak rozmaring és tulipán,  csak délelőtt és délután.   Az ajtón túl is délibáb:  ballagnak tejfehér ködök,  meg angyalok és ördögök.   Ajtót ácsol a halál.  Éjfél felé rám talál  s holló rikoltja: „Soha már…”