Németi Anett

Hasztalan piskoló fáklya a szélben,

tüll-puha kézzel takargat az álom.

Szemembe csapnak a fények,
átrajzolódnak az árnyak…

a szürke éj sekélyre horpad a hold a semmi útját rója, vészjóslón közelít a holnap, a jelen piszkos víziója

A sűrű, gyilkos éjszaka, iszapkezével integet, örök sötétség húz haza, az utca kihalt, nincsenek

Üveg-szív kocog legbelül, sebekre szilánkos jég terül, a test múlékony gyolcsruha.

Ha mindennel torkig leszek, felhúzok pár vékony falat

Már térdig ér a lusta köd, szivárvány-ajtókat nyitok, s az ezüst boltívek mögött egy külső héj, egy gyenge tok, alantas testszövet feszül – négyzetméternyi könnyű gyász – egy furcsa céda újra szül, s belém tapad a sűrű máz – fehér illúzió-burok, a mag belül atom-hideg, eredetemhez eljutok, de már tudom, nem éri meg. 

Az ébredést nem ismerem, végtelen álom az egész, az éj játszik ma itt velem, sötét szeme agyamba néz. Mint szénfekete legyező, nyílnak szét a feszes falak, tükörtavon, fehér esőben arcomból kinézve láttalak. Pókszövet fut a rózsafán, a szürke fények elnyelik, a Hold fehér hattyúnyakán még elidőzök reggelig. Szorosra csukva két szemem, mögöttük színes életek, az…