„A dixielandben nincs kötöttség” – Interjú a Beregszász Dixieland Band együttessel

Gloger Károly, Fornosi Pál, Pércsi István, Biláncsik Lajos (Öcsi), Lemák Katalin, Forgon Zoltán és Kardkovács Zsolt alkotják azt az együttest, amelynek nincs párja ezen a vidéken. Hiszen az, amit művelnek, nem egyszerű muzsika, hanem profiknak való műfaj. Hogyan került a dixieland New Orleansból Beregszászba, és hogyan fogadják a kárpátaljaiak ezt a zenét? Erről mesélnek az együttes tagjai.

– Mit kell tudni a dixieland stílusról?

Karcsi bácsi: Palika ezt nagyon szépen el tudja mondani.

Pali: Népzenére épülő improvizatív műfajról van szó. New Orleans-ból indult. A feketéknek megvolt a sajátos ritmusviláguk, népzenéjük, melyet Afrikából hoztak. Amikor felszabadították őket, sokan váltak munkanélkülivé, semmittevésükben olykor szabálysértéseket, bűncselekményeket is elkövettek. Ezért egy amerikai őrmester ötlete alapján hangszereket adtak kezükbe, hogy zenéljenek. Minden utcában kiállítottak egy-egy rezesbandát, amelynek egész nap masírozni kellett, hogy hallják őket, és szem előtt legyenek.

– Milyen hangszereket kaptak?

Pali: Rezes, fafúvós, pengetős hangszereket. Dobjuk még nem volt. Ezért a gitárra ráhúztak egy bőrt, hogy ütemet is tudjanak verni. Így született meg a bendzsó.

– Hogyan váltak együttessé ezek a csapatok?

Pali: Többen kaptak munkát, ezért egyre kevesebben zenéltek, ám akik megmaradtak, azok már komolyabban játszottak. Akkoriban alakult ki a klasszikus összeállítás: tuba, trombita, klarinét, harsona és bendzsó.

– A Beregszász Dixieland Band mennyire követi a klasszikus összeállítást?

Pali: Mi a dixieland modernebb változatát játsszuk. A zenét, amelyet mi képviselünk, később kezdték el játszani bárokban szórakoztatás céljából, akkor került hozzá a zongora meg a dob.

– Az ének is hozzátartozik ehhez a zenéhez?

Pali: Igen, természetesen. Nálunk például Öcsi bácsi az énekes.
A feketék maguk írták a dalokat. Azóta ezek nagy slágerekké váltak, mint például a Basin Street Blues vagy a Purple Street parádé. Ezeket az utcai himnuszokat ma már minden dixieland csapat elengedhetetlenül játssza. A dalok címe is jelzi, hogy eredetileg melyik utcának a zenekara adta elő. New Orleans egyes utcáinak a mai napig megvan a zenekara.

– Ismernek-e Kárpátalján hasonló dixieland együttest?

Karcsi bácsi: Korábban volt Ungváron.

Pali: Igen, az ungvári sok éven át működött. Nagyon ügyes banda volt, profi zenészekkel. Nagyszőlősön is volt egy dixieland együttes, de végül nem maradt meg.

Karcsi bácsi: Beregszászban sokszor próbálkoztunk egy ilyen zenekar megalakításával. De amikor éppen volt klarinétos, akkor nem volt trombitás, ha volt trombitás, akkor éppen nem tudott kottából olvasni. Bendzsóst pedig végképp nehéz volt találni. Így tolódott évről évre, míg végre megalakult a csapatunk.

– Mikor alakult az együttes?

Karcsi bácsi: Hét évvel ezelőtt. Zolival és Öcsivel elkezdtünk szervezkedni. Szereztünk hangszereket, helyiséget. Akkor kezdtem el harsonán játszani. Gyakoroltunk, összekovácsolódtunk, és meg is maradtunk. Remélem, még sokáig így marad.
Öt éve csatlakozott Katica, korábban egy másik zongoristánk volt, Antal Diána.

István: Én ősz óta vagyok tagja a zenekarnak, a korábbi bendzsós, Galgóczy László, aki igazi jó barát és kiváló zenész volt, meghalt.

– Hogyan sikerült hangszereket szerezni?

Öcsi: Nagyon egyszerű: néhányunknak saját hangszere volt és van, Karcsi bácsi pedig megvette a hiányzókat.

Karcsi bácsi: A tubát egy liter vodkáért vettük meg (nevet).

– Hogyan váltak jó zenésszé? Ez a szakmájuk is egyben?

Karcsi bácsi: Nekem van zenei képesítésem: befejeztem a beregszászi zeneiskolát, majd karmesteri szakon tanultam a huszti művészeti szakközépiskolában. Később vállalkozóként dolgoztam, ugyanakkor zenéltem is sokat. Gitáron és harsonán játszom. Zenéből sosem éltem meg, ezért volt szükség a vállalkozásra.

Zsolt: Tubán és basszusgitáron játszom. A vári zeneiskolában tanítok, az ottani fúvószenekart vezetem. Közben végzem az egyetemet tuba szakon. Öt éve vagyok tagja az együttesnek. Mindig is tetszett ez a stílus, lehet benne fejlődni.

Zoltán: Klarinéton és szaxofonon játszom a Beregszász Dixieland Bandben. Én a Donyecki Konzervatóriumot végeztem. Jelenleg egy nyíregyházai zeneiskolában dolgozom.

Pali: Trombita szakon tanultam zeneiskolában, zenei szakközépiskolában, majd egyetemen. A fúvós hangszereket meg tudom szólaltatni, meg tanítom is. A vári és egy magyarországi zeneiskolában is dolgozom.

Katica: Zeneiskolába, szakközépiskolába, egyetemre én is jártam. Zongora szakon végeztem. Hat éve dolgozom a Beregszászi Művészeti Iskolában.

István: Én nem vagyok zenész, nem jártam zeneiskolába sem. Csak hallásból játszom. Gyerekkoromban megtanultam harmonikázni, zongorázni. Tizenhárom éves korom óta gitározom. Hosszú ideig játszottam rock-zenét. A gitárhoz képest a bendzsó egy kicsit könnyebb. Öcsivel még 1973-ban kezdtünk el zenélni. Együttesekben játszottunk, a művelődési házban, lakodalmakban, éttermekben léptünk fel. Most már nyugdíjas vagyok. Korábban a rádiógyárban dolgoztam.

Öcsi: Én legelőször trombitán játszottam. Jártam zeneiskolába, de nem fejeztem be. Az együttesben dobolok és énekelek. Mindig doboshiány volt, ezért odaültettek a dobhoz. Ott is maradtam. Ugyanúgy, mint István, egész életemben zenéltem. Még a katonaság alatt is. A postán dolgoztam műszerészként, de már nyugdíjba vonultam.

– Úgy tűnik, nem feltétlenül szükséges a zenei végzettség ahhoz, hogy valaki jó zenész legyen. Önök szerint mitől zenész egy zenész?

István: Tehetség kell hozzá. Az ember mindent megtanul, de ha nincs adottsága, akkor nem lesz profi.

Karcsi bácsi: Ismerek zenei végzettséggel rendelkező embereket, akik egy lakodalmat nem tudnak végigjátszani, mert csak klasszikus műveket képesek előadni. Istvánnak csak egy gitárt kell a kezébe adni, és már játssza is, amit kell. A lánya már elvégezte a konzervatóriumot, de nem tud úgy zenélni, mint az apja.

Katica: Természetesen az akarat is nagyon fontos.

– A zene végigkísérte eddigi életüket. Mit jelent Önök számára a zene?

Karcsi bácsi: Szerintem közülünk senki sem tudna meglenni zene nélkül.

István: Élmény, hobbi. Tizenhárom éves korom óta rengeteget játszottam, több mint negyven éve gitározok.

Zoltán: A zene eléggé tág fogalom, többféleképpen lehet megfogalmazni. A zene által kifejezhetjük érzéseinket. Szeretjük, ezért csináljuk.

Öcsi: „Nem élhetek muzsikaszó nélkül.”

Katica: Az életet jelenti számunkra.

– Hány dal van az együttes repertoárjában?

Karcsi bácsi: Körülbelül negyven számunk van. Egy-egy fellépésre 10-12 dalt választunk ki.

Pali: Azt tudni kell, hogy mi koncertzenekar vagyunk. Egy fellépésünk körülbelül egy vagy másfél órát tart. Nem játszhatunk el bármit, amit éppen kérnek tőlünk, például Isten veled, édes Piroskám. Ez nem az a műfaj.

Zoltán: Lakodalmakban is játszunk, de csak dixielandet. A lagzi elejére hívnak meg. Addig zenélünk, míg megjönnek a vendégek.

– Ki választja ki a dalokat?

Zoltán: Közösen választjuk.

Karcsi bácsi: Előfordul, hogy én állítom össze a műsort, a múltkor Pali végezte el ezt a feladatot.

István: Bármelyikünk javasolhat dalt, azt általában a többiek el is fogadják.

– A Beregszász Dixieland Band egyedi feldolgozásban adja elő a slágereket. Ki hangszereli a dalokat?

Pali: Nagyobb részét Karcsi bácsi csinálja, de Katica is gyakran segít.

Karcsi bácsi: Én összeállítom, de a többiek mindig hozzáteszik az ötleteiket. Igen, valóban fontos, hogy egyedi legyen. Ha valaki meghallgatja, nem mondhatja, hogy valakitől lemásoltuk, mert mi magunk állítottuk így össze.

– Milyen szerepe van az improvizációnak az együttes zenéjében?

Zoltán: Nagy szerepe van az improvizációnak. Soha nem játsszuk le egyformán a dalt. Ha egy-két taktussal lemaradunk, akkor később kapcsolódunk be. Volt úgy, hogy nem ott nyitottam ki a kottát, de feltaláltam magam. A közönség nem veszi észre ezeket a pillanatokat, hiszen a stílushoz hozzátartozik a rögtönzés.

Pali: Nagyon jól ismerjük egymást. Alkalmazkodunk egymáshoz. Már a levegővételből is látom, hogy a másik hogyan fogja elkezdeni a dalt.

István: Nem vagyunk szimfonikus zenekar, nem ragaszkodunk teljes mértékben a kottához. A muzsikánk a hangulatunktól is függ. Nálunk úgy működik, hogy összenézünk, aztán folytatjuk valahol. A dixielandben nincs kötöttség, ezért szeretjük.

– Akkor lámpaláz sincs?

Zoltán: Az elején van.

Karcsi bácsi: Az első szám után bemelegedünk, ezt követően szabadon játsszunk.

– Hol léptek fel az elmúlt hét év folyamán?

Pali: Ahova hívtak, oda szívesen mentünk: fesztiválokon, város- és falunapokon, konferenciákon, bálokon, világtalálkozón, kastélyavatási ünnepségen, óvodaavatón, de a beregszászi református templomban is játszottunk. Kárpátalján kívül felléptünk már Erdélyben és Magyarországon is.

– Miben különbözik a kárpátaljai és a magyarországi közönség?

Pali: Magyarországon jobban ismerik és jobban is értik a műfajt. Ott általában megtapsolják azt, ha valaki szólózik. Itt nálunk nem ismerik ezt a szokást.

Öcsi: Meghívtak bányásznapra Iloncára (Ilnicja, Ilosvai járás – a szerk.). A közönségnek nem tetszett ez a stílus, mivel nem ismerték. Azt mondták, csak össze-vissza fújjuk. Kérték, hogy inkább ukrán népzenét játsszunk.

– Melyik volt a legemlékezetesebb koncertjük? Volt-e ilyen?

Pali: Egyszer megtörtént, hogy egy nap késéssel érkeztünk egy rendezvényre. Egy jazz-blokk keretében kellett volna zenélnünk, ehelyett a Ganxsta Zolee és a Kartel együttes után léptünk fel több ezer ember előtt. Piros csokornyakkendőben, fehér ingben, kalapban léptünk fel, amikor a közönség már majdnem szétverte az egész színpadot. Meglepetten néztek ránk, és azt kérdezték tőlünk, hogy „Ti meg kik vagytok?”

Karcsi bácsi: Ez valóban emlékezetes volt! Mi elegáns öltözetben, ők pedig már teljesen magukon kívül, még WC-papírt is tekertek magukra, úgy járkáltak. Eleinte furcsán néztek ránk, de a végén nagyon megtapsoltak.

Öcsi: Nem tudták, mi az a dixieland, hova soroljanak, de végül tetszett nekik a zenénk.

– Az együttes tagjai nem egy generációhoz tartoznak: vannak idősebbek és fiatalabbak. Ez nem jelent akadályt az együttműködésben?

Pali: Egyáltalán nem. Tegező viszonyban vagyunk.

Karcsi bácsi: Régóta ismerjük egymást. Nekem ők a barátaim, senki mással nem cimborálok.

– Katica, te vagy az egyetlen női tag a csapatban. Ez előnyt jelent vagy hátrányt?

Katica: Nem nehéz velük. Összehangolódtunk, már megszoktuk egymást. Nem szoktam kilógni a sorból.

Öcsi: Előfordult, hogy észre sem vették, hogy nő, mert kalapban volt. (nevet)

– Ki támogatja a Beregszász Dixieland Bandet?

Karcsi bácsi: Én szereztem be néhány hangszert. De a legutóbbi öltözékünket közös pénzből vettük meg.

– Hogyan népszerűsítik az együttest?

Pali: Sajnos egyikünknek sincs ideje arra, hogy a népszerűsítésünkkel foglalkozzon. A Facebook-oldalunk is egy bárki számára nyitott reklámoldal lehetne, de még erre sincs kapacitásunk.

– Van-e web-oldaluk?

Pali: Az sincs. Ehhez is kéne egy ember, aki rendszeresen frissítené azt.

Zoltán: Kellene egy menedzser, aki tudja, mikor és hol vannak fellépéseink, és aki a honlappal is foglalkozna.

– Tartják-e a kapcsolatot más dixieland együttesekkel?

Pali: Hozzánk hasonlókkal nem gyakran találkozunk.

István: Részt vettünk jazz-fesztiválon, ott sok zenekart megismerhettünk, akik valamelyest hasonló stílusban zenéltek.

Zoltán: Találkoztunk a Benkó Dixieland Banddel itt, Beregszászban.

Karcsi bácsi: Elmondhatjuk, hogy kezet fogtunk Benkó Sándorral. Akkor, emlékszem, azt mondta nekem: „Gyerekek, ha játszani akartok, a kottát dobjátok el”. Ezt soha nem felejtem el.

– Mik a terveik a jövőre nézve?

Pali: Mivel nem ez a fő foglalkozásunk, hanem csak a hobbink, ezért első számú célunk az, hogy együtt maradhassunk.

– A családtagjaik mit szólnak ahhoz, hogy együttesben zenélnek?

Pali: Szóhoz sem jutnak (nevet). Már megszokták.

– El szokták kísérni Önöket a koncertekre?

Zoltán: Persze.

István: Ez inkább a fiatalokra jellemző. Húsz éve még biztosan az én feleségem is elkísért volna, de most már nyugdíjasok vagyunk…

Pali: A Karcsi bácsi felesége ott volt egy-egy fellépésen.

– A zene a hobbijuk. Ezenkívül mivel szeretnek foglalkozni szabadidejükben?

Karcsi bácsi: Én horgászni szeretek.

Pali: Zolival már két éve tervezzük a horgászást, de nagyon elfoglaltak vagyunk. Most csak a dixieland a hobbink.

Zoltán: Mi focizás, bowlingozás helyett is zenélünk.

Bundáné Fehér Rita
Kárpátalja.ma