„Amíg szeretsz, emlékezel. Amíg emlékezel, szeretsz”

Korábban összemosódott Mindenszentek ünnepe és halottak napja, de ma már általában külön emlékezünk a szentjeinkről és külön a halottainkról. Míg halottaink általában családtagjaink, szeretteink, addig a szenteket inkább csodáljuk – világított rá a két ünnep különbségére és lényegére az M1 hétfő reggeli műsorában Kozma Imre katolikus pap, irgalmas rendi szerzetes, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója.

Mindenszentekkor azokra gondolunk, akik megvívták életük harcát és győztek: hősök, szentek, egyszerűbb megközelítésben: Isten barátai.
A szentek azok, akik tudnak szeretni, tudnak saját magukról megfeledkezni és a másik emberért élni, embertársuk javát akarják – mondta a keddi ünnep jelentőségéről Kozma Imre atya, aki fontosnak tartotta leszögezni: amikor ezekben a napokban a temetőt járjuk, nem a halállal foglalkozunk, hanem emlékezünk.

„Amíg szeretsz, emlékezel. Amíg emlékezel, szeretsz” – idézte az ókori bölcsek igazságát. Ezek az emlékezések tehát azért nagyon fontosak – magyarázta –, mert vagy jelen van a szeretet a világunkban, a szívünkben, és ilyenkor azokra gondolunk, akikkel együtt jártuk az utat – vagy pedig mindent elfelejtettünk és talán magát az életet sem értjük.

Halottak napja az életről szól – szögezte le.

Valami elcsúszott

A halál és a születés titkát, misztériumát nem tudjuk megfejteni. A keleti világ ezekkel valamiért nagyobb barátságban van, mint mi – mondta Kozma Imre, aki szerint mindez abból is látszik, hogy sok gyermek nem születik meg; de a halál titkával is gondunk van, mert ellenségnek látjuk. Valami elcsúszott, félrement – hívta fel a figyelmet.

Régen nem féltünk a gondolattól, hogy az otthonunkban búcsúzunk a halottaktól, ma már igen. Régen talán kicsit közelebb voltunk egymáshoz még a halálban is – mondja Kozma atya.

Érdemes volt-e élni?

„Kórházban is dolgozó emberként, számtalanszor szembesülök azzal, hogy akik a halál előtt állnak, és tudják, hogy el kell menni, mégis reménykednek, hogy talán később kerül erre sor. Amíg ez bekövetkezik, az az egy kérdés foglalkoztatja őket: Érdemes volt? Mire volt jó az egész? Érdemes volt élni?” – meséli Kozma Imre, hozzátéve: a halál kapujában a számvetés-féle arra világít rá, hogy sok esetben áldozatok vagyunk. Nem az életéi, mert az élet csodálatos, hanem a körülményeké. Mert sokkal fontosabb lenne még életünkben az emberi összetartozással, a közös úttal törődni, mint azzal, hogy javakat halmozzunk fel magunk körül – amiről aztán kiderül, hogy nincs is rá igazán szükségünk. Mert egymásra van szükségünk – hívta fel a figyelmet Kozma Imre.

Az atya szerint halottak napján is ezek a kérdések izgatják a temetőt járó embereket: hogyan is volt ez a közös út? És amikor az ember kijön a temetőkapun – mert ő még kijön –, esetleg nagyobb súlyát érzi ennek a közös útnak, rájön, hogy nincs egyedül és neki is figyelnie kell a másik emberre.