Könyvajánló: Lecke

Gortvay Erzsébet, Horváth Sándor, Kovács Vilmos, Balla László, Tamás Mihály, Balla D. Károly, Rácz Pál: Lecke. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2001.

Részlet a könyvből:
„Bundás házőrző volt s a fáskamra ajtajához láncoltan élt. Öreg volt már – mint a nagyapa az unokákkal teli házban -, de azért nem lehet rá rosszat mondani, mert nem hasonlított nagyapára. Nem volt házsártos, követelődző, nem hallott nagyot és nem panaszkodott reumáról, ischiásról, s az unokákra sem ordított, ha láb alatt jártak, vagy összetörtek egy játékot, vagy a tűzhelyre tették a radírgumit, hogy „jó szag” legyen. Ő nem bánt semmit. Azonban életunt, sovinista, vagy közömbös sem volt, mert ha egy koldus jött és nem volt ismerős, az meg lett ugatva, ha számlával jöttek a fűszerestől, szintén. Ha ügyvéd jött, vagy végrehajtó, akkor, ha csak tehette, kimentette a fejét a láncból és megszámlálta a csíkokat a pantallókon, minden ugatás nélkül. Kihúzta a fejét, egy ugrás és már laskatészta volt a nadrág lábszártól az ülepig. Testet sohasem harapott, mert azt tudta, hogy talán az életébe kerülhet. A hentesre, tejesre és az udvarban levő szolgálókra sem haragudott soha, mert tudta, hogy nem akarnak rosszat a családnak. Bizonyos fokú szolidaritás élhetett már egyszerű kutyalelkében az öreg Horvát tanító iránt, aki immár az ötödik helyre is magával hozta. Visszaemlékezett arra, hogy mikor a családhoz került, a konyhában aludt egy évig, később, hogy barátkozott a falu kutyaismerőseivel és megszedte magát bogárral, hát az előszobába deportálták. Itt is egy évet élt, csak a harmadik év elején került ki a fáskamra ajtajához egy láncra, mert törvénybe jött le, hogy a kutyákat meg kell kötni és utánuk adót fizetni. Lehet, hogy erről is tudomása volt, mert mikor oltani vitték minden évben egyszer, ugyanakkor a postára is elsétált a gazdájával befizetni a kutyaadót. Ilyenkor mindig becsületesen viselkedett. Különösen az győzte meg gazdája és családja szeretetéről, hogy immár négy falu után az ötödik helyre, a városba is magukkal hozták. Ugyanis Horvát Péter évekig tanítóskodott és minden évben oda költözött, ahol többet fizettek. Bundás ezekre a napokra örömmel gondolt vissza. Mindig az utolsó bútorokkal és lomokkal megrakott szekér tetején utazott kis viskójával egyetemben, s innen végignézte az előtte haladó szekereket. Egyben vigyázhatott, hogy senki el ne emelhessen valamit, ha esetleg betértek egy-egy útszéli kocsmába egy kis szíverősítőre a kocsisok.”