Az elmaradt függetlenség
A független Ukrajna majd 20 éves, tehát az ország körülbelül annyi ideje szabad, amennyi idő a balti államoknak adatott a két világháború között. Litvániában, Lettországban és Észtországban eltérő volt a helyzet. Észtország az 1934-es fordulatig többé-kevésbé (akkori mércével mérve) demokratikus államnak volt mondható. Lettországban a totalitarizmus felé hajló tekintélyuralmi rendszer alakult ki. Litvánia valahol az előző kettő között helyezkedett el a maga kevésbé szigorú tekintélyelvű rendszerével. Mindhárom rezsimet áthatotta a nacionalizmus, azonban abban egyként különböztek a mai Ukrajnától, hogy sem politikusaik, sem a „gondolatok uralói” nem foglalkoztak a már megszerzett függetlenségért folytatott „küzdelemmel” vagy annak „kiépítésével”. Lényegesen nehezebb helyzetben voltak ezek az országok, mint ma Ukrajna (Litvánia egyharmadát Lengyelország tartotta megszállva, amely az ország maradékára és Lettországra is szemet vetett), mégis, kormányaik egyszerűen csak tették a dolgukat, az ellenzékeik pedig – lehetőségeikhez mérten – küzdöttek a fejlődés alternatív, szerintük üdvözítő útjaiért. Sem a hatalmon lévőknek, sem az ellenzékieknek, de még a nacionalista értelmiség köreiben sem jutott eszébe senkinek hamut szórva a fejére jajgatni a rettenetes ellenségek miatt, amelyek a határok mentén fenik a fogukat az apró köztársaságra, és a tökéletlen lakosság miatt, amely nem hajlandó megvédeni vezetői tulajdonát és tőkéjét.
Meglehet, ennek tudható be, hogy az SZSZKSZ balti köztársaságai, amelyek a sors akaratából 1940-ben elveszítették a függetlenségüket, már egy évvel a szovjet állam formális széthullása előtt kiszabadultak a szövetségi központ fennhatósága alól és gyakorlatilag visszaszerezték a maguk függetlenségét. Eközben Ukrajnát a pangás rezervátumaként emlegették, az Ukrajna Népi Mozgalma a Peresztrojkáért vezetői pedig megszaggatták mellükön a ruhát, annyira bizonygatták Gorbacsov, a kommunista párt és „a szovjet nép szocialista elkötelezettsége” iránti hűségüket.
Vajon minek tudható be, hogy az ukrán nacionalisták, akiknek szinte minden „hőse” (Suhevics, Petljura, Mazepa) katonai vagy katonapolitikai pályát futott be (még Sevcsenko is mundért hordott, ha nem is saját jószántából), húsz éve sírnak egy nem létező állam után, és sehogyan sem szánják rá magukat, hogy az alapoktól kezdve létrehozzanak valami többé-kevésbé működő konstrukciót? Kifejezetten a nacionalistákra vonatkozik ez a kérdés, mert a többieknek, néhány különösen „tudatos” egyént leszámítva, tökéletesen mindegy, milyen államban kell élniük. A lakosság túlnyomó többsége ugyanolyan könnyen elcseréli Ukrajnát az olcsó kolbász ígéretére, amiként húsz évvel korábban elcserélte a Szovjetuniót; beleértve a mai „gyárak, újságok, gőzhajók tulajdonosait” is.
Az objektív valóság mindig erősebb a szubjektív preferenciáknál. Lehet szeretni a saurmát (a posztszovjet térségben népszerű kaukázusi ételféleség – a szerk.), de ez nem csökkenti az ételmérgezés valószínűségét, hanem éppenséggel növeli azt. Ugyanígy, tekinthetjük magunkat ukrán hazafinak, gyűjthetjük a tripiljai kultúrából származó agyagedényeket, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a vállalkozásunk jobban és biztosabban fejlődne egy erős állam égisze alatt, mint a Zaporizsjei Szics posztmodernista paródiájában.
Fogalmazhatunk konkrétabban is: Pincsuk csöveinek, Kolesznyikov és Porosenko cukorkáinak, Vaszadze autóinak és a többi „nemzeti termelőnek” szüksége van az orosz piacra (az összes többin termékeik nem versenyképesek vagy nem várnak rájuk ott). Ugyanígy mindnyájuknak, még Ahmetovnak is szüksége van a mérsékelt árú orosz energiahordozókra. Ebben az értelemben – még ha ennek egyelőre nincsenek is tudatában – nyugodtabb, jövedelmezőbb és kiszámíthatóbb lenne az életük Oroszország ukrán szövetségi körzetében, mint a független ukrán államban.
Egyelőre még megpróbálnak „belépni az Európai Unióba”, hogy átháríthassák a honvédelem, a gazdaság és a népjólét biztosításának felelősségét a franciákra és a németekre. De még számukra is, akik pedig jellemzően nem látják a világot a számoszlopok mögött, amelyek a nyereségeiket és a veszteségeiket mutatják, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy stratégiailag csak Oroszország érdekelt Ukrajnában. Az ellentét az orosz vezetés és az ukrán oligarchátus között csupán annyi, hogy Oroszország egy önálló, erős és Moszkva irányában baráti ukrán államban érdekelt, az ukrán oligarchia viszont a hetymanscsina újraszervezéséről álmodozik, ahol a népet a sajátjaik fosztogathatnák, miközben a külső és belső veszélyektől a birodalom védené meg a rendszert. Közérthetőbben: Moszkva a posztszovjet államok mélyebb gazdasági és politikai integrációját akarja, míg az ukrán elit a vazallusi függésről álmodozik, egyelőre Brüsszelt részesítve előnyben.
Azt is látni kell, a Moszkvától irtózó radikális nacionalistáknak elméletileg nem formális (amilyen ma is), hanem valóságos függetlenségre volna szükségük, méghozzá a világ minden erőközpontjától. Mivel nemcsak az általuk nem szeretett Oroszország, de Európa és az USA sem engedi meg soha a maga szatellit államának, hogy nyíltan xenofób fasiszta belpolitikát folytasson. Egy ideig talán szemet hunynak felette, józanságra intenek, aztán szerveznek valami forradalmat a disznóólban.
Ezek a nacionalisták bárki másnál többet tettek az ukrán szuverenitás gondolatának diszkreditálásáért, Kijev nemzetközi helyzetének aláásásáért, az ország belső életének destabilizálásáért, nyugati és délkeleti része szembefordításáért, amelyek így állandó küzdelmet folytatnak a hatalomért a központban; valamint a gazdaság megsemmisítéséért. Éppen Juscsenko idején veszítette el Ukrajna az orosz piacokat és „érte el”, hogy hatszorosára növekedjék az energiahordozók ára.
A honi patrióták legnagyobb problémája az, hogy egy virtuális világban élnek. Hiszen az egykor az USZSZK külügyénél dolgozó Taraszjuk és Ogrizko, ezek a volt kommunisták, akiket sokszorosan lekáderezett a KGB, őszintén hiszik, hogy életük nagyobbik részében az illegalitásban harcoltak a független Ukrajnáért. Az UKP KB utolsó első titkára, Leonyid Kravcsuk is hiszi, hogy gyermekkorában részt vett az UPA küzdelmeiben, amikor élelmet vitt az erdőbe. Még Jevhen Marcsuk, a KGB egykori ukrajnai vezetője sem úgy gondolja, hogy a disszidensek ellen harcolt annak idején, hanem azt hiszi, hogy a független Ukrajnáról álmodott.
Ha nem lenne ez a virtuális világ, beleőrülnének a tudathasadásba. De látni kell: a patologikus oroszgyűlölet Suhevics újsütetű tisztelőinek többségénél abból fakad, hogy tudat alatt tisztában vannak vele, még egyszer nem sikerülhet 180 fokos fordulatot tenniük – nem fogadnák be őket. Tyahnyibok elméletileg egyesülhetne Limonovval (orosz ellenzéki politikus – a szerk.), de Taraszjuk sohasem lehetne Lavrov (Oroszország külügyminisztere – a szerk.) )munkatársa – nem fogadnák vissza.
Ráadásul ez a tudathasadás lépten-nyomon megmutatkozik a hétköznapokban is. Ma már a alsóbb és középszintű állami és párthivatalnokok is úgy emlékeznek a szovjet múltra, mint ami olyan rettenetes volt, hogy ahhoz képest önmagában az SZSZKSZ megszűnése is áldás, holott annak a korszaknak ők voltak a haszonélvezői.
A nacionalista elit és a lakosság velük rokonszenvező rétegei egy másik irreális világban élnek. Ebben a világban tízmilliókban mérhető a holodomor és a sztálini repressziók áldozatainak száma, szerintük a Szovjetunióban a lakosság egyharmada a lágerekben ült, a második világháborúban pedig a szovjet hadvezetés tíz katonával fizetett minden elpusztított német katonáért.
De éppen mivel az állítólag az ukrán államot építő emberek virtuális valóságban élnek, az országuk is virtuális. Ahhoz, hogy valamit létrehozzunk (akár egy házat, akár egy országot), előbb el kell azt képzelnünk, meg kell tervezni. Azonban lehetetlen helyes képet alkotni a jelenről, ha deformáltak az elképzeléseink a múltról. Virtuális világban élve nem lehet létrehozni semmi valóságosat. Így azután az elmaradt függetlenség szuverén államában élünk.
Ezért az ukrán államnak és népének meg kell válaszolnia a kérdést: létre szeretne-e hozni egy valóságos államot a nacionalisták nélkül, vagy továbbra is a virtuális világban akar élni, míg a látomás szerte nem foszlik, s ki nem derül, hogy nem palotában ülünk brokátba öltözötten, hanem egy kies mezőn, nyakig a sz…rban.