Jézus nemet mondásai Megállni a kísértésben

Jézusnak – működése elején – meg kellett tudnia fogalmazni, hogy mi az, amire nemet mond

Ez a megkísértéséről szóló történet (Mt 4,1 –11) Ha ezt nem egy „isteni”, egy felfoghatatlanul különleges és rendkívüli ember belső küzdelmének látjuk, hanem olyan fejleményként értjük meg, amely mindannyiunkra tartozik, akkor egyszeriben a mi történetünkké is válik.

Mégpedig egyetemessége okán. Mert minden megkísértésre érvényes az, ami ebben a történetben megfogalmazódik, és saját kísértéseinket ismerhetjük fel benne.

Kísértései mindenkinek vannak. Választania, nemet mondania mindenkinek kell. Egy-egy nemet mondás nyomán feltárul értékrendünk: kiderül belőle, hogy mi fontos számunkra, hogy rövid- vagy hosszú távban gondolkodunk, hogy mennyire fontos számunkra az, hogy valami látványos-e, vagy sem, hogy mások tetszését, elismerését keressük-e választásunkon keresztül, vagy képesek vagyunk ettől függetlenül amellett dönteni, amelyet belső meggyőződésünk diktál, de amit esetleg egész környezetünk ellenez.

Ebben az értelemben mondom, hogy kísértései mindenkinek vannak, és nemet mondani tudni mindenkinek kell, vagy meg kell tanulnia. Jézus megkísértésének a történetében pontosan ugyanúgy a mi egzisztenciális kérdéseink mintájára fogalmazódnak meg problémák és rájuk adott válaszok.

Jézus nyilvános működése előtt közvetlenül történik a megkísértése. A pusztában, a magány helyén. Mielőtt tehát elkezdené Jézus nyilvános működését, számba veszi az utakat, a lehetőségeket. A lehetőségek közötti válogatás szempontja Isten tetszése, elvárása. De persze ezt a pályát emberek között kell megfutni, akiknek a tetszését akkor lehet megnyerni, ha az emberi elvárásoknak is eleget tesz az illető.

Jézus korában az egész népben, és tulajdonképpen minden idők minden népében, annak minden emberében ugyanaz az elvárás él: az, hogy egy mindent felülmúló átalakulás, politikai kifejezéssel élve: rendszerváltás fog történni. Olyan személyre várt Jézus idején a nép, aki megszabadítja őket minden külső uralomtól, minden idegen érdektől, és ennek persze volt egy úgynevezett forgatókönyve. Kétszáz évvel Jézus születése előtt kezdték el írni ez a bizonyos forgatókönyvet, és még Jézus születése után további százötven évig írták. Ez az úgynevezett apokaliptikus irodalom. Aki bizonytalan ennek az irodalomnak a tartalma felől, az olvasson bele Dániel próféta vagy a Jelenések könyvébe. De ezeken kívül még számos, Bibliába be nem került könyv tartozik ide. Nem csupán egy szűk réteget megszólító irodalomról van szó: szájról szájra adták, embertől emberig értelmeződtek ezek az apokaliptikus képek, és ott éltek ennek a népnek az álmaiban ezek a látomások.

Jézus is ismerte ezt az irodalmat. Vannak olyan Újszövetséggel foglalkozó szakemberek, akik azt állítják, hogy Jézus teljes személyiségével szembefordult népének vágyaival, várakozásával. Ezek szerint a kutatók szerint a legjézusibb Jézusban az, hogy ellenállt népe ehhez kapcsolódó várakozásainak. Más kutatók éppen az ellenkezőjét állítják: azt, hogy Jézus osztozott népe várakozásaiban, elvárásaiban, az idegengyűlölet kivételével.

Kinek van igaza? Talán éppen a megkísértés története segít nekünk eldönteni, hogy melyik véleményt oszthatjuk.

Jézus pályájának elején a választás és mérlegelés úgynevezett kísértéssé válik számára. A kísértés természetéből az adódik, hogy nagyon közelinek látszik az, amire az ember vágyik. Isten és a dolgok végső értelme viszont távoli és valahogy oly homályos ilyenkor.

Máté ezt képiesen úgy fejezi ki, hogy amíg tart a kísértés, addig Jézus kettesben van a kísértővel, a Sátánnal, Isten közelségének semmilyen jelét nem lehet látni. Ahogy a kísértő elhagyja őt, azonnal megjelennek Isten követei, az angyalok.

Az első kísértés, amivel szembetalálja magát Jézus, a megélhetés, a „kenyér” kérdése. Ugyan minden népre és minden korszakra érvényes, hogy legfőképpen azt várja a jövőtől, hogy megoldódjanak a megélhetési gondjai. Jézus számára az a kísértés, hogy erre a kérdésre koncentráljon, és hogy minden mást félretéve azon fáradozzon, hogy megoldja a szegénység és nélkülözés problémáit, hogy ebbe temetkezzen el, és minden idejét, energiáját és munkaerejét erre fordítsa.

A történetben Jézus nemet mond erre, mert úgy látja, hogy az embernek a gondjait nem oldja meg a kenyérgondok felszámolása, hogy az embernek másfajta szükségletei is vannak. „Nemcsak kenyérrel él az ember…” Ez nekünk szól, ez számunkra is figyelmeztetés: nem temetkezhetünk teljesen bele a megélhetés, a kenyér előteremtésének fáradtságos munkájába. Ez nem veheti el az összes energiánkat és minden időnket. A hegyi beszédben így fejezi ki ezt Jézus: „nem több-e az élet a ruházatnál vagy a betevő falatnál?”

A második kísértés a bebizonyíthatóság, a kézzelfogható bizonyíték igénye és a behódolás ennek . Ha leveti magát Jézus a templom párkányáról, akkor olyan kézzelfogható bizonyítékot produkált volna, amelyre lehetett volna hivatkozni.

Jézus a bizonyító erejű csodatételekre vonatkozó igényt rendre visszautasította. Pedig a vallási vezetők folyamatosan unszolták és kérdőre vonták, még a kereszten függve is provokálták. Jézus azonban nem bizonyította be, hogy Isten a felhatalmazója. Jeruzsálemben egyáltalán nem tett csodát – ott, ahol a leginkább várták, áhítoztak egy csodás bizonyításra, éppen ott csak a Jónás jeléről beszélt.

Miért nem bizonyítja be Jézus isteni eredetét, felhatalmazását? Mert Jézus szerint Isten nem eszköz és nem lehet sehogyan sem eszközzé tenni, mert ő, az Atya, az Isten mindig csak cél lehet. Nem használhatja Jézus sem Istent eszközül, például, hogy a tenyerén hordassa magát vele. Ebben az esetben Isten eszköz lenne Jézus igazolására. Nem lenne Isten isten, ha az ember várakozását, bizonyítékigénylését kiszolgálná.

De a templom párkányára oda nem álló Jézus, mint kép, jelkép, valami mást is mond: Isten valósága, amelyet Jézus hirdetett, nem úgy ismerhető meg, hogy az ember önmagán kívül keres kapcsolópontokat, ezeket aztán mérlegeli, és aztán aszerint, hogy mennyi esett a mérleg egyik és másik serpenyőjébe, dönt. Hiszen a tiszta ész nem képes az Istent elérni. Nincs illetékessége az emberi értelemnek Isten dolgaiba belelátni. De az érzékszerveink sem férnek hozzá Istenhez. Ő más dimenzióba tartozik. Akkor lesz istenkísértéssé a kutakodás, ha az ember nem ismeri fel az ő számára adott határokat, korlátokat, és át akarja lépni az Isten által kiszabott határt.

A gőg, a hübrisz, amely nem ismeri el a határt, a legnagyobb bűn, a legsúlyosabb lázadás volt az ókori ember életében.

Ma számunkra is döntő kérdés, hogy mennyiben vagyunk tisztában a korlátokkal, amelyek körülvesznek bennünket.

A harmadik kísértés a hatalmat mutatja olyannak, amellyel célhoz lehet érni, amellyel tényleg célhoz érhetünk, olyan dolognak, amely mindent megold.

A harmadik kísértés gondolatmenete az, hogy Jézusnak úgy kellene a működéséhez hozzáfognia, hogy előbb megszerzi a hatalmat. A kísértő azt mondja Jézusnak:ha nyertes politikus vagy hadvezér vagy uralkodó vagy, akkor nyert ügyed van. A zsidóság is abban gondolkodott, hogy a trónusán ülő, regnáló Jahveh küld egy trónra lépő messiást, aki majd fegyveres erővel kiharcolja az üdvkort, amelyre mindenki vágyik.

Jézus úgy gondolta, hogy egy intézményes hatalomátvétellel még nem lettek megnyerve az emberek egy ügynek. Egy kormányváltás nem garantálja, hogy az emberek attól kezdve másként fognak érezni és viselkedni… Egy ügynek megnyerni az embereket nem lehet sem hatalommal, erőszakkal, sem bürokratikus, adminisztratív eszközökkel. Az emberek megnyerni csak sok fáradtsággal lehet. Megnyerni arra, hogy Istennel, az embertársakkal és önmagukkal megbékélve éljenek. Erre csak egyénileg, személyes találkozásokon keresztül van mód. Jézus tehát nemet mondott arra, hogy valamilyen magas státusz tekintélyén keresztül, adminisztratív eszközökkel akarja megváltoztatni az embereket.

Jézus tulajdonképpen az ezzel ellentétes utat választotta: azt az utat járta, amely fejtől fejig, embertől emberig és tovább, újabb személyek felé, újabb személyes találkozások felé halad. Az ő Egyházának, az ő követőinek sem adatik más út, nekünk magunknak is ezt az egyetlen, az igazán jézusi utat kellene járnunk: személyes kapcsolatokon, barátságokon keresztül építeni Isten országát. Az egyház léte értelme ebből a nézőpontból nézve nem más, mint lehetőséget nyújtani arra, hogy ez a személyes találkozás létre jöhessen.

Forrás: parokia.hu