Kész röhej

A Szovjetunió végnapjaiban keletkezett vicc szerint egy szép napon gyűlést rendez a kolhoz vezetése. Két napirendi pont van, elvtársak – kezdi a kolhozelnök –, mégpedig az istálló tetejének megjavítása és a kommunizmus építése. Majd így folytatja: – Mivel se cserép, se pala, se szalma, inkább rögtön térjünk át a második napirendi pontra…

Az egykori szovjet anekdota azt figurázza ki, hogy az ideológiai szószt a középpontba emelő kommunista hatalom a konkrét, mindennapi dolgokkal nem tudott ugyan megküzdeni, de töretlenül és állhatatosan nyomta le a semmibe sem kerülő, megfoghatatlan politikai maszlagot az emberek torkán. A jelszavak szintjén minden rendben volt a világméretű birodalomban, a valóságban azonban szinte semmi sem működött.

Ez a nem túl jó vicc jutott eszembe, miközben a szeptember elsején, azaz napokon belül induló 2018/2019-es tanévre való felkészülésről szóló kárpátaljai híreket böngésztem. Az egyik szerint a tanévkezdés előtt néhány nappal 347 pedagógus hiányzik a kárpátaljai iskolákból. A másik arról a hatalmas eredményről tudósít, hogy az 1. és az 5. osztályos tanulók már szeptember közepén (a tanév kezdete után két héttel!) megkapják a tankönyveiket, a 10. osztályosoknak (tehát az érettségi előtt alig két évvel állóknak) pedig csupán novemberig kell várniuk a tankönyveikre… A magyar tannyelvű iskolákba még ehhez képest is jóval később jutnak majd el a tankönyvek, ugyanis azokat augusztus elején még meg sem kapták fordításra a kárpátaljai szakemberek (erről lásd itt).

Úgy tűnik, hogy hiába a nagy katonai parádéval megünnepelt 27. függetlenségi évforduló, a 2017. szeptember 5-én elfogadott új ukrán oktatási törvényben beharangozott átfogó reformok és a nagy dérrel-dúrral meghirdetett „Új Ukrán Iskola” (Нова Українська Школа) projekt, mindennek ellenére kevés dolog változott Ukrajnában a szovjet korszakhoz képest. Kijev a kitűzött célok közül ma is csak a politikai-ideológiai feladatok megvalósításában (például a kisebbségek első osztálytól az érettségiig tartó anyanyelvi oktatásának felszámolásában) számít valós eredményekre, a kötelezettségéhez tartozó hétköznapi problémák megoldását (például az iskolák tanárokkal és tankönyvekkel való ellátását) képtelen biztosítani. Az ország politikai vezetése ma is olyan célokat tűz ki (például EU- és NATO-tagság), amelyek kellően csábítók, de ugyanakkor megfelelően távoliak ahhoz, hogy az emberek vágyjanak rá, ám ne tudják számon kérni az elérésüket. Mindeközben az ország keleti végein ma is harcok dúlnak, úttalan utakon araszolunk az iskolába vagy munkába menet, mindent elönt a szemét, milliók kényszerülnek külföldön munkát vállalni, az egészségügy nem működik, az állami hivatalnokok packázása és korrupciója pedig az egekig ér. Ebben a helyzetben mi más hozhat fellendülést és jólétet Ukrajnára, mint az, ha mindenki mindent ukránul tanul majd az iskolákban?

Cseppet sem vicces, inkább kész röhej ez az egész.