A Tarnóczy család faluja

Ungvártól nyolc kilométerrel délnyugatra, az Ung bal partján egy 853 lelkes község, Ungtarnóc házaira és középületeire hull alá a márciusi verőfény, mely a február elején bereccsenő, hosszúra nyúlt, dermesztően hideg idő után nemcsak külsőleg melengeti az embereket, de megvidámítja a tavaszra vágyakozó szíveket is.

Ahol a Különös házasság két főszereplője is birtokrésszel rendelkezett

– A község neve először az 1332-es pápai tizedjegyzékben tűnik fel, Tornoucha alakban. A helynév szláv eredetű, szótöve a „tüske, tövis, kökény” jelentésű ószláv tornb kifejezésre vezethető vissza, s nyilván a falu területén egykor burjánzó, tüskés ágú bozótokra vagy kökénybokrokra utal. Hosszú ideig a Tarnóczy család uralta a falut. A XV. században épült fel – csúcsíves stílusban – a község első kőtemploma, mely a hitújítás korában protestánssá lett, 1619-ben már református anyaegyház működött a faluban. A középkori templom viszont később elpusztult, így 1830 és 1875 között felhúzták a jelenlegi szentegyház falait, majd a XIX. század végén felújították az eredeti, gótikus stílusjegyeit megőrzött tornyot, mely az utcára néző frontján szép, csúcsíves ikerablakkal ékeskedik. A reformátusok mellett, jelentős számban, római katolikusok és görög katolikusok is lakják a falut, akik felekezetük sislóci templomaiban vesznek részt a miséken, illetve a szent liturgiákon. Érdekességként jegyezhetjük meg, hogy az 1800-as évek elején Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényének két, a valóságban is élt főszereplője, Buttler János gróf és barátja, Bernáth Zsigmond egyaránt birtokrészekkel rendelkezett az ungtarnóci határban, a gróf pedig kastélyt is emeltetett a falu közelében, a szomszédos Őrdarma melletti Bozos tanyán. A II. világháborúban, 1944 őszén komoly harcok folytak a település határában, valamint a helység területén, ám mint Kiss Klárától, a helybeli KMKSZ-alapszervezet elnökétől megtudom, miután a front végleg áthaladt a falun, a szovjet hadsereg egyetlen magyar férfit sem deportált a Gulagra.

A világégés ungtarnóci összecsapásaira ma is tisztán emlékszik a község legidősebb magyar férfilakosa, a 83 éves Hegedüs József.

„Csak a harcok szüneteiben bújtunk elő a pincéből…”

– Édesapám a történelmi Szatmár vármegye ma Romániához tartozó részén született 1889-ben, majd iskolái elvégzése után csendőr lett, s nem sokkal az első világháború kitörése előtt az egykori ungtarnóci csendőrőrsre vezényelték. Itt szolgált az első világégés éveiben, Trianon után pedig a csehszlovák hatalom felajánlotta számára, hogy továbbra is alkalmazza mint csendőrt. Ő azonban nemet mondott, sőt még a csehszlovák állampolgárságot sem vette fel. Családot alapított – én 1929. január 3-án láttam meg a napvilágot –, s gazdálkodó lett – indítja beszélgetésünket az idős férfi. – A szüleim hét és fél hektáros birtokkal rendelkeztek, süldőket vásároltak, felnevelték őket, majd a hízókat – az ökreikhez hasonlóan – Ungváron, a Kaposi utca mellett elterülő hajdani állatvásártéren tették pénzzé. Ezenkívül búzát, krumplit, tengerit is adtak el a közeli városban, de a zabot teljes egészében a jószággal étették fel, s egyenlő mértékben támaszkodtak a jószágtartásra és a növénytermesztésre.

Beszélgetőtársam kilencévesen érte meg a magyar világ visszatértét. Díszkaput állítottak a falu nyugati végében, az egész lakosság odasereglett, hogy lássák a felszabadítókat, de már sürvedt, mire Nagykapos irányából bevonult egy kb. 30 gyalogost számláló egység, mely az üdvözlő beszédek meghallgatása után már indult is Őrdarma felé. 1940-ben, a helybeli elemi iskola elvégzése után a kis Józsit szülei beíratták a nyolcosztályos Ungvári Állami Magyar Királyi Gimnáziumba, melyet viszont nem sikerült befejeznie, mert négy év múlva Kárpátalját is elérte a front. Éjszakánként hallották, ahogy szovjet bombázókötelékek húznak el a község fölött, de nem pazarolták bombáikat a kis településre. Valószínűleg Csapot támadhatták. Október közepén azután a szárazföldi csapatok is megérkeztek. A magyar honvédek – amíg tudták – tartották a falut, tankokat is lőttek ki, de azután visszavonultak, s a lendületbe jövő szovjetek csak Nagykaposnál álltak meg. Egy német ellentámadás ugyanis visszalökte őket, hullámzó harcok folytak Ungtarnóc utcáin, majd a Vörös Hadsereg egységei kiszorultak a községből, s a helység keleti szélén mintegy három hétre megmerevedett a front. A szembenálló erők, persze, hevesen lőtték egymást, s a község több házába, így Hegedüsék otthonába is csapódtak be szovjet ágyúlövedékek, illetve aknagránátok. Majd több mint húsz napi ellenállás után a németek – akárcsak korábban a magyarok – feladták a települést.

– A szomszédunknak volt egy nagy pincéje, s több család, köztük a miénk is oda húzódott, míg folytak a harcok – meséli az idős férfi. – Egyetlen petróleumlámpa világította meg gyéren a zsúfolt helyiséget, de legalább oltalmat találtunk a lövedékek elől. A házigazdáink pedig nemcsak befogadtak minket, de amikor éppen szünetelt a fegyverropogás, felmentek a konyhába, s mindannyiunknak készítettek ennivalót. A harcok szüneteiben, persze, mi is előóvakodtunk a pincéből, hazamentünk, elláttuk a jószágot, s vittünk magunkkal ennivalót a búvóhelyünkre. A háború után az ungvári magyar tannyelvű hétosztályos iskolába jártam, majd a Csapi Középiskolában fejeztem be a tanulmányaimat. Mindig is érdekelt a villamosság, önképző módon, könyvekből, illetve tanáraim segítségével elsajátítottam az elektromos berendezések kezelését, s húsz évig laboránsként dolgoztam az Ungvári Állami Egyetem (ma: Ungvári Nemzeti Egyetem) Fizika Tanszékének a laboratóriumában, majd az Ungvári Műszergyárban helyezkedtem el, s onnan mentem nyugdíjba. Nem nősültem meg, a két, Magyarországra áttelepült bátyám már meghalt, csak az Ungváron élő keresztfiamék viselik a gondomat, ők művelik meg a kertemet, készítik és hozzák el az ebédemet hetente háromszor (az ételeket a hűtőszekrényemben tárolom), s tervezik, hogy kiköltöznek hozzám, hogy nálam rendezzék be az új otthonukat.

KMKSZ-élet egy ukrán többségűvé tett faluban

– 1940-ben még 90 százalékban nemzetünk tagjai lakták a falunkat, de az 1940-es évek végén megkezdődött az ukránok betelepítése, így a 853 lakos közül már csak 354-en magyarok, a helybeli zeneiskolában is ukránul folyik az oktatás – tájékoztat Kiss Klára, a helybeli KMKSZ-alapszervezet elnöke. – 1989-ben, a nagy remények idején született meg az alapszervezetünk, mely pillanatnyilag 130 tagot számlál, részt vett a magyarigazolványokkal kapcsolatos ügyintézésben, a Zöld Programban. Március 15-én minden évben képviseltetjük magunkat a KMKSZ ungvári központi ünnepségén, a magyar kultúra napján csoportot szervezünk a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház ungvári előadásának a megtekintésére, a megyei szervezet segítségével pedig rendszeresen részt veszünk a tiszaújlaki Turul-ünnepségen. Három éve szerveztünk egy farsangi bált a református gyülekezeti házban, az idén, április 21-én pedig a Sislóci Óvodában fog fellépni a tiszapéterfalvai Kokas Banda. A táncházat is magába foglaló rendezvény megszervezésében az ungtarnóci, a sislóci és a botfalvai KMKSZ-alapszervezet is részt vesz (Botfalva és Sislóc Ungtarnóc társközsége, a két utóbbi település már szinte összeépült egymással).

Korábban Ungtar­nócon is működött egy magyar tannyelvű elemi iskola, ám ezt a rendszerváltás idején bezárták, amikor felépült a magyar és ukrán párhuzamos osztályokkal működő Sislóci Középiskola új otthona, s mivel a távolabbi falvak diákjait is odaszállító iskolabuszba már nem férnek fel a szintén a nevezett oktatási intézményben tanuló helybeli iskolások, így már az elsősök is gyalog teszik meg az oda-vissza utat.

„A gyülekezet minden dicséretet megérdemel”

– Százhárom hívő alkotja az Ungtarnóci Református Egyházközséget, tavaly három gyermeket kereszteltem meg, temetésre pedig nem került sor – mutatja be a gyülekezetet a községben is szolgáló, 2007 óta a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzői tisztségét is betöltő Héder János ungvári református lelkész. – Az egyházközség 1999-ben visszakapta a nagyon romos állapotba került egykori parókiát, de azt balesetveszélyes állaga miatt le kellett bontani. Ugyanebben az esztendőben került vissza a gyülekezet tulajdonába az eredetileg egyházi iskolának épült, később államosított, majd bezárt volt oktatási intézmény, melyet az egyházközség önerőből újított fel, s gyülekezeti házat alakított ki benne, mely az istentiszteletek kivételével minden más egyházi rendezvénynek otthont ad. 2005-ben – ugyancsak a saját erőforrásaink felhasználásával – bevezettük a fűtést a templomba és a gyülekezeti házba, harangjainkat pedig automatikusra beprogramoztuk, s a déli harangszóról sem feledkeztünk meg.

– 2010-ben ugyancsak önerőből végeztük el lelki otthonunk legutóbbi külső felújítását – fűzi hozzá Péntek Zoltán gondnok.

– Kárpátalján nincs még egy ilyen élni akaró, nagyon aktív egyházközség, mely minden dicséretet megérdemel – szögezi le a tiszteletes.

– Nagyon értékes kegytárgyakkal is rendelkezünk, köztük egy, a XVII. század elejéről származó, aranyozott ezüst hólyagos pohárral, egy hasonló korú és anyagú díszes ikerserleggel, a Tarnóczyak címerével ékes, 1642-ből származó, aranyozott ezüst kenyérosztó tállal, illetve egy hasonló célra használt, XVIII. századi ezüstedénnyel, valamint egy, az 1900-as évek elején készült, vésett ezüstserleggel – veszi vissza a szót a gondnok.

– Hetente kétszer, de néha többször is kiutazom a gyülekezetbe, megtartom a vasárnapi és a hétközi istentiszteletet, feleségemmel, a hitoktatói és pszichológusi képzettséggel rendelkező Héder Katalinnal együtt a konfirmációi felkészítést, és a hitvesem tartja az ifjúsági foglalkozásokat is. 2000-ben megszerveztem és azóta is vezetem az énekkarunkat, mely rendszeresen szolgál az egyházi ünnepeken – magyarázza a lelkipásztor.

A hittanórákat Pajdics Petra helybeli vallástanár tartja, míg a vasárnapi iskolában a gyülekezet négy aktív tagja, Kovács Beáta, Kralik Eleonóra, Ádám Viktória és Dobonyi Brigitta foglalkozik – egymást váltva – a gyermekekkel. Az egyházközségben nyaranta megrendezik a gyermekhetet, a gyermekek, a fiatalok rendszeresen felkeresik a ráti Sion Missziós Központot. A közösségépítést szolgálja, hogy évente rendeznek piknikeket szalonna- és sasliksütéssel, s vidékünk megismerése végett felkeresik Kárpátalja nevezetességeit. A diakóniai munka keretében pedig részt vesznek az egyházkerület segélyakcióiban, karácsony előtt támogatásban részesítik az időseket, a gyermekeket, élelmiszerekkel segítik az özvegyeket, évente megrendezik a jótékonysági farsangi bált, a múlt év decemberében pedig pénzt gyűjtöttek a Szolyvai Magyar Református Óvoda számára.

Farmergazdaságok és építkezések

– 1996-ban felosztották a kolhozt, melynek volt tagjai másfél hektár szántót és 25 ár gyümölcsöst kaptak. Három farmergazdaság is működik: a Konnik, a Holland plant, valamint a Ranyet, melyek mindegyike három hektár saját földdel rendelkezik – ismertet meg Kiss Klára a megélhetési helyzettel. – A Holland plant facsemetéket nevel eladásra, a Ranyet almatermesztéssel foglalkozik, a Konnik pedig a gyümölcs-, a zöldség- és a krumplitermesztés mellett natúr almalevet készítő üzemet nyitott Őrdarmán, s még német cégek is vásárolják a termékeit. A volt kolhozisták a Konnik Farmergazdaságnak adták bérbe a parcelláikat, mely bérleti díjként hektáronként 800 kilogramm búzát ad évente a gazdáknak. A legtöbb ungtarnóci lakost a farmergazdaságok – elsősorban a Konnik – foglalkoztatják vagy állandó alkalmazottakként, vagy szezonális munkákat adva a számukra. Kevesebben dolgoznak az ungvári építkezéseken, a kijevi vagy a moszkvai munkavállalás pedig nem jellemző a helyi magyarokra.

Lajos Mihály

Kárpátalja