A papírral szemben teljesen és tökéletesen egyedül – interjú Dragomán Györggyel

Interjú Dragomán Györggyel, a Szépírók Társaságának tagjával, a nemzetközi sikereket elért regény, A fehér király szerzőjével

2012. április 26-án író-olvasó találkozóra került sor a Rákóczi-főiskolán. A beszélgetés után mikrofonvégre kaphattam Dragomán György prózaírót, novellistát, műfordítót.

Ön mindössze 15 éves korában költözött át Marosvásárhelyről Magyarországra. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

Nagyon nehéz volt megélni ezt az időszakot. Gyakorlatilag a szüleimnek nem volt más választásuk, így én is velük tartottam. Sokáig tartott ez a folyamat, mivel hivatalosan vándoroltunk ki, körülbelül két évbe telt, amíg megkaptuk az útleveleket, majd elbúcsúztam a várostól. Tulajdon képen én száműzetésnek fogtam fel akkor ezt az egészet.

Könnyű volt megszokni Magyarországot Erdély után?

Nem volt könnyű. Igazából elmenni volt nehéz, maga az a két éves folyamat. Utána már megkönnyebbülés volt az, hogy megérkeztem valahová. Sokáig honvágyam volt, de máig sem biztos, hogy teljesen megszoktam Magyarországot. Otthon érzem magam azért itt, viszont néha még azt mondom, hogy „haza menni”, pedig nem is mentem vissza Erdélybe azóta, csak kétszer. Tehát még mindig úgy gondolok arra, mint az otthonra, annak ellenére, hogy már nem élek ott.

Ön novellista, prózaíró, műfordító és családapa. Ezt az egészet, hogyan lehet összhangban tartani?

Hát nem kell gondolkodni rajta. Tehát, ha eltervezném, hogy…hát nem tudom. Ezek a dolgok csak úgy történnek. Nekem fontos volt, hogy írjak és fontos volt, hogy gyerekeim legyenek. Ez a kettő így együtt működött. Néha nem könnyű úgy írni, hogy az embernek gyerekei vannak közbe, de működik. Ők is értik, hogy ez a munkám és ők ezt többnyire respektálják.

Mi annak az oka, hogy inkább a regényírás felé billent a mérleg?

Én első perctől kezdve regényíró akartam lenni. Az első írásom, amit írtam, az már egy regénynek a kezdete volt.

És mi a helyzet a novellákkal?

Vannak novelláim, de az első szöveg, amit leírtam tizenéves koromban, az már a regényemnek a része. Ugyan azon a szövegen dolgoztam sokáig. Írtam egy csomó novellát közben is, és most is írok, és azt gondolom, hogy a novella is egy nagyon fontos műfaj. Sokszor nehezebb, de nem mondom, hogy mindig nehezebb, mint regényt írni, de…tehát nem könnyebb rövidebb szöveget írni, mint nehezebb szöveget írni. Kisebb helybe nehezebb megcsinálni, ökomenikusan kell dolgozni. Minden szónak súlya van és minél kevesebb helyünk van, annál több súly jut minden szóra. Tehát én a novellát is ugyan olyan fontos műfajnak tartom, mint a regényt. Tervezek a jövőben novellás köteteket is, de a legfontosabb projektjeim továbbra is a regények.

Nem fél attól, hogy esetleg rosszul, nem helyesen fordítják le a műveit, jelen esetben A fehér király című regényét? Megmaradnak-e fordítás után azok a pillanatnyi érzések, amiket egy-egy szófordulat vagy kép vonz maga után?

Ez nehéz dolog. Egyrészt én is fordítok, tehát tudom, hogy milyen nehéz, tudom, hogy milyen kemény munka. Azt gondolom, hogy aki ezt csinálja, az általában komolyan gondolja. Különösen, akik magyar irodalmat fordítanak idegen nyelvre, nem amatőrök. Ha azok is, akkor is nagy elszántsággal és lelkesedéssel teszik. Elvileg a fordításnak nem is kellene lehetségesnek lennie, mégis az. Szinte bármit le lehet fordítani. Én is fordítottam, nagyon nehéz szövegeket és valahogy lefordult. Tehát, amikor Beckettet fordítottam, azt gondoltam, hogy ezt nem lehet lefordítani, de mégis sikerült. Nem tökéletes, de benne van az eredeti. Sok ember, aki nem tudja elolvasni, így közelebb kerülhet hozzá. Így vagyok a saját könyveimmel kapcsolatban is. Ha valaki belefekteti az időt, az energiát és a fáradtságot, akkor abból biztos ki fog jönni valami.

Több fordítóm is kapott díjakat a fordításaikért. Ismerem őket, együtt dolgozunk, amennyire tudok, segítek. Alapvetően ezek az emberek valamennyire megszállottak és bízni kell bennük. Az a véleményem, hogy ha ők rászánnak például egy fél évet az életükből, hogy lefordítsák a könyvemet, akkor bíznom kell benne, hogy jól fogják csinálni. Igazából nem is lehet beleszólni, hogy ki fordítja az ember könyvét. Azt a kiadó dönti el. Ezek után persze nagyszerű előnyei vannak ennek az egésznek, mert én nem tudok megítélni egy fordítást – mivel nem tudok olyan szinten nyelveket, hiába jól beszélek angolul –, de hallom a zenéjét. És ezért érdekes az, hogy törökül olvassa fel valaki, amit írtam, míg én egy szót sem tudok törökül, de tudom és hallom, hogy ott a zene benne.

Van-e valamiféle stratégiai oka annak, hogy a történetek mesélője gyerek?

Nincsenek. Egyáltalán nem terveztem gyerekhangon írni. Ez csupán véletlen volt, elkezdtem ezt a hangot hallani, és ez a hang erősebb volt, mint én. Így megírtam egy regényt, ami A fehér király volt. És már közben tudtam, hogy nekem ez a regény nem elég. Tehát számos olyan történet van, ami nem ezen a hangon szólal meg, hanem másokon. Tulajdonképpen három különböző hangot hallottam meg, amíg a regényemen dolgoztam és tudtam, hogy összesen három regényt fogok írni gyerekhangon.

Valószínűleg nem fogok mindig gyerekhangon írni monológokat. Így nincs ebben semmi stratégia.

Léteznek olyan írók, akik nagyon tudatosan gondolkodnak arról, hogy mit fognak csinálni, és eltervezik előre. Ennek legjobb példája Henry James. Ő klasszikus angol-szász szerző. A jegyzetfüzeteibe megírta előre, hogy mi lesz a regényében és pontról pontra be is tartotta a terveit. Tehát kíméletlen őszinteséggel és alapossággal járt el. Én azon írók közé tartozom, akik nem tudják, hogy mi fog történni a könyveikben, azt sem tudják, miről szól majd a könyvük. Amikor elkészült A fehér király, akkor jöttem rá, hogy az miről szól… Az írásnak a legszebb pillanata, amikor meglát az ember valamit, ami addig nem volt ott. Onnantól kezdve nem lehet átlátni másmilyenre. Úgy gondolom, hogy én úgy írok, hogy átesek egy ajtón, egy kulcslyukon, egy ablakon, és amit ott meglátok, azt fogom leírni, de nem minden író ilyen és ez nem is baj.

2002-ben jelent meg A pusztítás könyve című regény, ezzel párhuzamosan megszületett első gyermeke. 2005-ben a második regény, A fehér király és a második gyermeke is megszületett…

Ez nem lesz mindig így… Ezek gyönyörű véletlenek!

Végezetül, mit tanácsolna az alkotóvágytól haldokló fiataloknak? Mire figyeljenek oda?

Azt tanácsolnám, hogy minél hamarabb tanuljanak meg több nyelvet, és azokon olvasson, fordítsanak azokról a nyelvekről magyarra, majd próbáljanak meg erőteljes kisebb szövegeket írni.

Hál’ istennek nagyon sok magyar nyelvű lap van, így elküldhetik az írásaikat nekik. Ezek általában szívesen fogadják a kezdőket. Persze elsőre nem biztos, hogy kapnak választ. Amikor én küldtem, én sem kaptam. Bátornak kell lenni. Szerintem az írásban azt el kell határozni, hogy azt soha senki nem fogja elolvasni. Az embernek magának kell írni. Nem kell törődni a közönséggel. Az első regényemet én is titokban írtam meg. Nagyon nehéz volt érzelmileg azt elviselni, hogy más embereknek már megjelentek novellái, regényei. De ezzel nem szabad törődni. Azzal kell foglalkozni, hogy „én dolgozom és kész”! Az írás szerintem egy magányos mesterség. Ül az ember egy fotelben és megpróbál bekerülni egy másik világba. Tulajdonképpen ezen dől el, hogy kiből lesz író. Bírja-e ezt csinálni, akkor is, ha mondjuk 10 évig tart, és akkor is, ha senki nem fogja elolvasni. Még akkor is, ha egy kávéházban írsz és mindenki látja, hogy ott dolgozol, a fejedben akkor is egyedül vagy. A papírral szemben teljesen és tökéletesen egyedül.

Köszönöm a beszélgetést.

Béres József