Szovjet kereskedelem: a sorban állás története
A szovjet kereskedelem mintegy fél évszázadon át véget érni nem akaró sorban állásokra kényszerítette az embereket valamilyen hiánycikk megszerzése végett, vagy a puszta lehetőségért, hogy megvásárolhassanak ezt-azt.
Unalmasan egyhangú áruval megrakott polcok, komor arcú eladók, vég nélkül kígyózó sorok a hiánycikket árusító pultok előtt – évtizedeken keresztül jellemezte ez a kép a szovjet emberek bevásárlásait. Az üzletjárás, a beszerzés a Szovjetunióban valóságos életformává vált saját szabályokkal, fogalmakkal és nyelvezettel. Az árut például nem megvásárolták, hanem „megszerezték”, nem megjelent a polcokon, hanem „kidobták”. A deficitet – ami füstölt kolbásztól kezdve egészen a szobabútorig bármi lehetett – „po blátu” kapták, vagy a raktárból, s néha „nagruzkaként” olyan árut is kapcsoltak hozzá, amire a vevőnek az égvilágon semmi szüksége nem volt, de másképp nem lehetett eladni.
A kereskedelem a Szovjetunióban csak az ország fennállásának első éveiben alapult piaci elveken. De amint a tervgazdálkodás útjára lépett, mindörökre elosztási rendszerré alakult át.
A polgárháborút követően az ország vezetése a magánszektor engedélyezéséhez folyamodott az ellátási problémák megoldása végett. Az 1921-ben meghirdetett új gazdaságpolitika az állami és a szövetkezeti mellett a magántulajdonon alapuló kereskedelmet is engedélyezte, s a magánszektor részesedése a kiskereskedelemben már 1922-23-ban 75,3 százalékra nőtt. Ennek köszönhetően igen rövid időn belül sikerült megoldani a lakosság ellátását.
Csakhogy 1925-ben a Kreml megkezdte az ország iparosítását, amihez valuta kellett. Azonban a válság miatt a fő szovjet exportcikk, a nyersanyag világpiaci ára esett, így maradt az élelmiszer-kivitel. A parasztok nem akarták önként leadni terményüket az államnak, inkább a jobban fizető magánzókat választották, ezért a Kreml erőszakhoz folyamodott: elkezdődött a kuláktalanítás, a tömeges kolhozosítás, a magánzókat pedig kiiktatták az ellátásból.
Ezek az intézkedések azonnal válsághoz vezettek. A boltokból eltűntek az élelmiszerek, ami óriási sorokat és pogromokat eredményezett. A helyi hatóságok a rendkívüli kereslet megfékezésére bevezették a megállapított mennyiség szerinti áruértékesítést, de ez sem segített. 1929-ben az egész ország területén bevezették a kenyérjegyrendszert, amely 1936-ig maradt fenn. A helyzet a második világháború kezdetével újra romlani kezdett, s a jegyrendszert csak 1947-ben sikerült végérvényesen megszüntetni.
Csupán az 1950-es évek végén kezdtek jobbra fordulni a dolgok. 1960-ban kormányhatározatra megpróbálkoztak a termelők és a kereskedők közötti kapcsolatok javításával termékvásárok szervezése révén, amelyeken a kereskedők dönthették el, miből rendelnek. Az országban felderengett a piaci viszonyok délibábja, ám lényeges változás végül nem történt. Az ipar továbbra is ontotta az egyhangú termékeket, így míg bizonyos árucikkekből túlkínálat keletkezett, más termékekből továbbra is hiány volt. Nem oldották meg a reformok a selejtes áru problémáját sem. A szovjet vállalatok a tervgazdálkodás keretében biztos felvevőpiaccal rendelkeztek, így nem voltak érdekeltek a minőség javításában.
Az áruellátás állandóságát sem sikerült megoldani. A gyárak és üzemek igyekeztek teljesíteni a havi, negyedévi és éves terveket, ezért hónap végén óriási tételekben árasztották el termékeik a boltokat, míg máskor üresek voltak a polcok. A lakosság gyorsan alkalmazkodott a kereskedelemnek ehhez a sajátosságához, s bizonyos napokon tömegesen gyülekeztek az emberek egyik vagy másik üzlet előtt, illetve nemegyszer az üzlet raktárbejáratánál. Az üzletvezetők ugyanis, hogy ne okozzanak tumultust az eladótérben, sokszor egyenesen a raktárból vagy a teherautóról értékesítették az árut.
A Szovjetunióban még az 1930-as években felbukkant a vásárlóknak egy „speciális” osztálya, amely azután egészen a birodalom bukásáig fennmaradt. A legkülönfélébb emberek tartozhattak ebbe a kategóriába: katonák, nyugdíjasok, hátrányos helyzetűek juthattak ily módon olyan árucikkekhez, amelyek elérhetetlenek voltak a lakosság egyéb rétegei számára. De a privilegizált kliensek valódi kasztját a párt- és a gazdasági nomenklatúra alkotta.
Az elit számára minden speciális volt: a speciális szovhozok, üzemek és műhelyek termelték számukra a speciális élelmiszereket, amelyeket azután a speciális üzletekbe és étkezdékbe szállítottak, ahol a speciális vásárlóknak jogukban állt speciális (pénztárcabarát) áron megvásárolni azokat. Ez az infrastruktúra igen fejlett és szerteágazó, szinte minden igény kielégítésére alkalmas volt. Az egész rendszer az illegalitáshoz hasonló körülmények között dolgozott: a szovjet vezetés nem szerette volna ingerelni népét. Ez azonban olyan titoknak bizonyult, amelyet az országban mindenki ismert. Sőt, a lakosság egy része meg is tanult élni ezekkel az elvben elérhetetlen lehetőségekkel. Az élelmiszerboltok speciális osztályairól például időről időre közforgalomba bocsátották az elfekvő készleteket. A lakosság tudott erről, s itt vadászott az átlagos üzletekből hiányzó ritkaságokra.
Az elithez tartozóknak számítottak a külföldön dolgozók is. Ők idehaza valutacsekkekben kapták a fizetésüket, amelyeket a speciális üzletek olyan hálózatain keresztül válthattak árura, mint amilyen például a Kastan volt, ahol az olcsó szovjet termékeket és az import árut egyaránt megtalálhatták.
Az elosztásnak ez a többszintes rendszere a kereskedők szuperelitjének megjelenéséhez vezetett. Idetartoztak az igazgatók, az üzletvezetők, az eladók, a beszerzők, a lerakatok, raktárak vezetői és az ellátásban dolgozó egyéb hivatalnokok. A népi folklór hőseivé váltak ők, s kiérdemelték a szocialista tulajdon szétlopkodását megakadályozni hivatott belügyi szervek állandó figyelmét is, miután jogsértő módon „pult alól”, a feketepiacon kereskedtek a hiánycikkekkel.
A szovjet kereskedelmet azonban végső soron nem a spekulánsok tették tönkre, hanem az ország egészének problémái: a Szovjetunió belebonyolódott az afganisztáni háborúba, a világpiacon esett a kőolaj ára, miközben a hidegháború hatalmas összegeket emésztett fel. Végeredményben a szovjet kereskedelem, amely hiánnyal küszködve jött létre, hiányok, sorban állás és jegyrendszer közepette múlt ki a 1980-as évek második felében. Az egyre gyatrább kínálat miatt az emberek időről időre a legközönségesebb cikkek tömeges felvásárlásába kezdtek. Ez történt például 1988-ban a cukorral, melynek értékesítését a hatóságoknak végül korlátozniuk kellett. Hamarosan hasonló sorsra jutott szinte valamennyi alapvető élelmiszer és a szeszes italok is. De sem a talonok, sem semmilyen egyéb intézkedés nem segített megoldani az egyre hatalmasabb deficit problémáját. Csak akkor telítődtek ismét áruval a polcok, amikor megszűnt a tervgazdálkodáson alapuló szovjet kereskedelem, átadva helyét a piacnak. De ez már egy másik történet.
(szcs/Korreszpondent)
Kárpátalja